Mind az Önök lapja, (az enyém is) mind egy másik népszerű napilap taglalja a „dömsödi esetet”, mint a megtestesült döbbenet tanújelét. Igen, döbbenet. Ugyan olvasom a másik lapban, hogy a szülők megbocsátottak, azért csak leírnám, hogy belőlem, mint szülőből, milyen érzéseket váltott ki. Ilyent kitalálni, ha hetekig töröm is a fejem a lehetséges megoldáson, nem sikerült volna. Mondanom sem kell, hogy mint szülő, nem tudnék megbocsátani. (Gyakorló szülő vagyok, némi pedagógiai érzékkel.) Nem taglalnám, hogy miféle - talán nem is túlzók jóvátehetetlen károkat okozhatott ez a fejlődő gyermeki lélekben, ez a szakemberek dolga. Ám, ha ez a megszégyenítés ez én gyerekemmel esik meg, hát...
Mint képzeletbeli pedagógus, pedig azt mondom: ha az ominózus vétség az én iskolámban, az én osztályomban fordul elő, mit tettem volna? Először is, nem vártam volna meg, hogy - mint írják - „többedszer” előfordulhasson. Azonnal összehívok egy rendkívüli szülői értekezletet, és a szülőket bevonva megszületik a megoldás. Már a második eset után, ha volt ilyen, és a következőt megelőzendő. Addig, hát igen, marad a takarítás. Jól lehet dühöngve. Ez inkább bosszúállás, mint sem nyomozás.
Hiszem és tudom, hogy jó érzésű szülőkkel közösen megtalálták volna a megoldást. Újra írom: a szülőkkel közösen. Vagy más: pszichológus szakértőt hívok az érintett osztályokhoz, egy előadás erejéig. (Csak egy ötlet). A gyermeki lélek rendkívül fogékony a felnőttek segítő támogatására. Biztosan tudom, nem lett volna harmadik „eset”. De így most marad a döbbenet. ” A többi néma csend.”