- Az egyetemről kilépve szinte azonnal sikerdarabokban kezdett játszani, azóta is minden este teltházas előadásokban áll színpadra, Junior Prima-díjas - mindezt úgy, hogy még mindig bőven harminc alatt van. Szerencsés a csillagzata?
- Igen szerencsésnek mondhatom magam, vagy ha valaki hisz a gondviselésben, akkor akár annak is nevezhetjük. Valahogy mindig jó emberek vettek körül. Az egyetemen Novák Eszter, később Pelsőczy Réka és Orlai Tibor meglátták bennem a lehetőséget. Ugyanígy a szerencse sodort Lukáts Andor szeme el, akinek köszönhetően bekerültem a Kiválóságok Klubja mentor programjában, ott pedig Kozma Kata segített rengeteget… igen, azt hiszem, ebből a szempontból ez mind a gondviselésnek köszönhető.
- Ez azért talán döntés kérdése is. Hiszen azt választotta diploma után, hogy szabadúszó lesz, és így a lehető legkülönfélébb munkákban mutatja meg magát azoknak a bizonyos embereknek, akiket a „gondviselésnek” köszönhet.
- Természetesen ez is benne van. Én akkor tudok jól dolgozni, ha szabad lehetek. Szeretem, hogy magam oszthatom be az időmet. Hogy amikor éppen nem próbálok vagy játszom, akkor tudok tanulni, fejlődni, hangképzésre járni, vagy olyan szívügyekkel foglalkozni, mint egy verses est Győrei Zsolttal (A nyíló combok erdein túl) vagy részt vehetek olyan civil kezdeményezésekben, mint a 100 szóban Budapest. Szükségem van arra, hogy sokszínű legyen az, amivel foglalkozom, engem a monotonitás és a szűk keretek megbénítanak. Élvezem, hogy egyszer egy alternatív horror darabban játszhatok, egyszer egy vígjátékban, egyszer meg énekelek egy verses esten. Szeretem, hogy folyamatosan jönnek az új kihívások, most például főszerepet kaptam az Egy fenékkel két lovat című darabban, amit júniusban fogunk bemutatni a Belvárosi Színházban. Egy igazi bravúros, színes, pörgő darab, és már maga a próbafolyamat teljesen magával ragadott.
- Fél attól, hogy beskatulyázzák? Hogy beleragad abba a kijelentésbe, hogy „Nagy Dániel Viktor egy vicces, szórakoztató színész”?
- Nem szeretem a kategorizálást. Sosem akartam semmibe se beleragadni. Ez most sem lesz így. Az tény, hogy szeretek szórakoztatni. De soha sem értelem nélkül. Az a jó bohóc, aki miközben a humor nyelvén szól hozzád, valójában mindig véresen komoly dolgokról beszél. Ez az igazi abszurd. Nevetve ábrázolni az igazi tragédiákat. De mindemellett megvan a komolyabb hangom is: a Várj, míg sötét lesz című darabban például a korábbiakhoz képest egészen mást, egy beteg, romlott bűnözőt alakítok. Vagy itt van a Medve az R.S. 9 színházban, ami egy ízig-vérig alternatív előadás, egy horror színház, és merőben különbözik mindattól, amit a Belvárosi Színházban csinálok. De ugyanígy megemlíthetném a 100 szóban Budapestet, ami az elmúlt évek során a szívügyem lett, illetve a hozzá kapcsolódó előadás, a Szövegelünk 100 szóban, amely során Szilágyi Csengével az utcán adjuk elő azokat a rövid, 100 szavas történeteket, amelyeket a budapestiek írtak magukról, a városról, az életről. Ez is egy olyan kezdeményezés, amely megmozgat, felpezsdít és azonnal tovább is gondolom, mert szeretném, ha nemcsak ahhoz a néhány emberhez jutna el, akik most, amíg zajlott a projekt hallották az utcán, hanem érjen el minél többeket. Számomra a színházcsinálás mindenféle alternatív formája egyet jelent azzal, hogy lebontjuk a szűk kereteket, és pontosan ez az, amiért nem félek attól, hogy beskatulyáznának bármikor is.
- A színház mindig egyfajta társadalmi tükör, így hát elválaszthatatlan a politikától és a közélettől. Hogyan kezeli ezt az erős összefonódást?
- Ez kényes kérdés. Mert minél inkább szem előtt van valaki, minél szélesebb publicitást kap az, amit csinál, ami a művészete, annál közelebb kerül a közélethez, és elkezd számítani a véleménye. Elméletben. Mégis, sokan megteszik, hogy távol maradnak a közéleti kérdésektől, és csak a művészetnek szentelik magukat. Én ezt tökéletesen meg tudom érteni. Van, aki közönyösségnek tartja ezt a viselkedést, én inkább bölcsességnek. Bevallom, hogy magam is igyekszem távol maradni a politikai csatározásoktól és a nyílt állásfoglalásoktól. Nem mintha nem lenne meg a saját véleményem, csak azt gondolom, hogy az a privát szférám része. Ha bármiféle politikai viszály felmerül a színházban, az megöli a művészetet, és egyszer csak azon kapom magam, hogy a legkevésbé sem találom a helyem abban a környezetben, amiben korábban olyan otthonosan mozogtam.
- A távolmaradás nem struccpolitika egy kicsit?
- Mindeközben azért pontosan látom, hogy mi zajlik az országban. Egyszerűen csak igyekszem nem hagyni, hogy rám telepedjen az az általános rosszkedv, amit mindenhol annyira erősen érezni. Az, hogy nem állok jobbra vagy balra, nem jelenti azt, hogy ne mennék el például egy kézfogó flashmobra, ahol kiállunk az LMBTQ jogokért, és ahol sokadmagunkkal lépünk fel a mellett, hogy a szerelem nemtől függetlenül mindenkié. Az ilyen és ehhez hasonló egyetemes alapvetésekért minden körülmények között ki kell állni, és én ezt meg is teszem. Ha már állást kell foglalni, akkor azt valami mellett szeretném tenni és nem ellen. És nem pártokat akarok támogatni, hanem elveket.
- El tudja képzelni, hogy máshol éljen?
- Szerintem természetes vágy, hogy ha egyszer a választott hivatásom egyik legfontosabb eszköze az anyanyelvem, akkor szeretném a munkámat itthon végezni, szeretnék a saját nyelvemen alkotni. Nem szívesen dolgoznék külföldön. Szeretem a hazámat, azon belül is a szűkebb hazámat, Budapestet, de ezt nem harsogom lépten-nyomon. Az én magyarságtudatom csendes. Én nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok, mint ahogy nem vagyok büszke arra sem, hogy barna a hajam. Ez egy adottság. Egy helyzet. Magyar vagyok, mert ide születtem. Magyarország az otthonom, magyar az anyanyelvem, magyarnak lenni nekem egy tányér leves, amit anyám főzött vagy a biciklizéseim emlékei a gyerekkoromból, amit Kistarcsán töltöttem. De ennél nem több. Ezek a gyökereim, és ezért van az, hogy ha bárhova mennék, ha ne adj’ isten külföldre költöznék, rettenetesen honvágyam lenne.
