Egykor, nem oly rég, éppen fél évszázada, mikor a szociáldemokrácia a világkorszakát élte, vagyis midőn a világ szociáldemokrata mozgalmai virágkorukban voltak, és nemzetközivé lett máról holnapra a világ, a jeles mozgalom a Föld északi felén is Délre tekintett.
A dekolonizáció, a gyarmatosított népek felszabadító küzdelmei, a (felemás) függetlenségi háborúk új értelmet adtak a baloldalnak. A világ kitágult, és nagyrészt szociáldemokratává lett (volna). Hogy végül nem lett azzá, az elsősorban a Szovjetuniónak, másodsorban a nyugati világnak, harmadsorban maguknak a szegény országoknak volt köszönhető.
Franz Fanon akkoriban hatásos könyvének a címe ez volt: A Föld rabjai. A címet lehetett volna így is fordítani: Rabjai a Földnek. Hiszen a könyv szinte az internacionálé dallamára íródott. Mindenekelőtt Afrikáról szólt. És a világ szegény régióiról, a Föld, vagyis a földkerekség rabjairól: föl, föl, Föld!
Ezek a szegény régiók, országok, népek adták a globális szociáldemokrácia utánpótlását – miközben maguk is csak a szociáldemokráciában bízhattak volna – és a nemzetközi mozgalom reményét. Az új világ – mint emlékezhetünk – végtére nem a szociáldemokrata úton indult el, de Európában az idő tájt balról fújt a szél, és virágzott a demokratikus-szociális politika. Az öreg (egykori gyarmatosító) kontinens Olof Palme, Bruno Kreisky, Willy Brandt és Harold Wilson földrésze volt. És nemcsak a dekolonizáció miatt. Hanem azért, mert a mozgalom létéhez szükséges megújulást a történelem jóhiszeműen szolgáltatta. Új erők jöttek akkoriban, a nőmozgalmak, a zöldmozgalmak, a kontinentális egységmozgalmak színt és perspektívát vittek a baloldalba, szélesítették, modernizálták, nemesítették a szociáldemokráciát, mely mindezen újdonságokat szívére és kebelébe ölelte, magába szívta és integrálta – közben el is süllyesztve azokat – a klasszikus törésvonalak mentén.
Olyan lett a szociáldemokrácia, amelyért baloldalinak lenni érdemes volt. Intellektuális és harcos, mozgalmas és dinamikus. Ez a széles mozgalom a fent és a lent, a hatalmasok és az elesettek, a gazdagok és a nincstelenek, a tradicionalisták és a modernizálók, a nacionalisták és az egyetemesek közül mindig az utóbbiakat támogatta, a vesztesek mellé állt, a haladás pártját fogta, az igazságosság eszméjébe fektette hitét. A mozgalom akkoron globális volt, internacionalista, racionális és progresszív. Ráadásul erős, innovatív, büszke és optimista.
Ma hitehagyott, lokális, gyenge és esendő. Vagyis nem szociáldemokrata. Szociális és szolidáris igen. Demokrata és baloldali igen. De nem szociáldemokrata. Pedig annak kéne lennie. Ahhoz, hogy azzá legyen, újjá kell születnie. Jegyezzük meg: az újjászületés szociáldemokrata vonás. A baloldal ma, mondjuk ki, világméretű válságban van, centrista, blairista és jobbra húzó blöffjei után keresi a helyét. Éppen akkor, amikor a globalizáció, az egyenlőtlenségek, a megújított igazságtalanságok tálcán kínálnák a szociáldemokrata felháborodásból születő politikai esélyt.
A világ a megújuló baloldal felé kiált. A korszak újból kedvez a baloldali virágzásnak, de ez a baloldalon pillanatnyilag nem látszik. Ez valódi paradoxon, amatőr ellentmondás, szegénységi bizonyítvány. Nemcsak magyar. De magyar is.
