Egyébként is az Otelló már az idős Mester nagy ajándéka. Sznob, aki a korábbi remekeket, a Traviatát, a Rigolettót, a Trubadúrt meg a többit lebecsüli, de valóságos szenzáció volt, hogy a koros komponista miként tudott megújulni, gazdag életének az egyik legnagyobb alkotását megteremteni.
Salzburgnak több csodája is volt. A bécsi szimfonikusok bámulatos játékán túl, a karmester és három olyan énekes szólista, akik feledhetetlen élményt nyújtottak. Riccardo Muti az a Maestro, aki nem vesz igénybe semmiféle látványosságot, nincs szüksége rá, viszont a muzsika lelkét adja vissza, különösen, ha Verdit tolmácsol. Minden hang, minden árnyalat a csúcson hangzott.
Érdekessége volt Salzburgnak, hogy nem a bel canto hazájából hívott meg énekeseket, különben is, az Otelló tragédiája nem az áradó melódiák hangján szól. Már befutott, fiatalabb nemzetközi sztárok mentek Ausztriába. Egy litván hőstenor, egy orosz drámai szoprán és egy spanyol basszbariton. Alexandro Antonenkónak, Otellónak igazi hősies és főként férfias a tenorja, ércesen zeng, nem hisztérikus, shakespeare-i. Marina Poplavszkaja sem idealizált Desdemona, nem kápráztató szépség, viszont olyan tökéletes, hogy az eredeti drámában színésznőként is helytállna, miközben az énekes hangja is megrázó.
A legnagyobb meglepetést mégis a spanyol Carlos Alvarez nyújtotta, aki nem természeténél gonosz, intrikus Jago volt, hanem intellektuális természetű, aki ugyan vérében hordja az ártó szándékot, mégis hiteles emberi tulajdonságokat is ábrázolt. Így állt össze ezen az estén az a Verdi remek, amelyet különböző kiváló fölvételekről ismerünk már, ez a változat azonban új és eredeti. Szemrehányhatnánk a Mezzónak a késedelmet, de inkább hála jár neki a páratlan élményért.
