- Jordán Tamás, a strapabíró direktor

- Lassan kilenc éve direktor Szombathelyen. Azt ígérték önnek, hogy felépítenek egy vadonatúj színházat. Ez nem történt meg...

- Nem történt meg, mert pont akkor jött a gazdasági válság. Elkezdték küldeni a pénzt a városnak, hogy épüljön föl a színház, 1 milliárd 850 millió forint érkezett erre a célra. Ez a színházépítés előkészületeire szolgált. De aztán kitört a válság, és akkor már nem jött pénz. A HEMO-nak nevezett Helyőrségi Klubban játszottunk, és akkor a város azt képviselte, hogy a pénzt, amit színházépítésre adtak, engedjék felhasználni annak az átalakítására. Ebből lett a mostani színház.

- Tudom, hogy jól belakták, szeretik az átalakított házat, de az, hogy nem épült új színház, miben gátolja a munkát?

- Én tökéletesnek tartom ezt a mostani kis színházat, a játszóhelyeivel, és minden más termével együtt. Nekem személy szerint nem hiányzik egy nagy, reprezentatív, 450 férőhelyes színházépület. Ami azt is jelentené, hogy jóval kevesebb előadást tudnánk tartani mindenből. Most 280 személyes a színház, így általában huszonötször eljátszunk egy-egy darabot, néha harmincszor, előfordul, hogy többször. Hogyha lenne egy nagy színházunk, akkor csak körülbelül tizenötször mehetne egy-egy produkció. Ilyen szempontból örülök neki, hogy ekkora a nézőtér.

- Kezdetben arról volt szó, hogy a társulat minden tagja Szombathelyre költözik, és nem is nagyon jönnek Pestre. Aztán ez máshogy alakult.

- Nem nagyon alakult másképp. Amikor valaki nem játszik és nem próbál, akkor följön Pestre. De családot alapítottak, házakat, lakásokat vettek a társulat tagjai Szombathelyen. És az ideje nagy részét lent tölti például Kiss Mari és Trokán Péter is. Ha nem is száz százalékig, de teljesült az, hogy szombathelyiek lettek. Én magam játszom sokat Pesten, de a mostani szezonban is játszottam két darabban Szombathelyen. Rengeteget ingázom. De gyakorlatilag szombathelyinek gondolom magam, annak ellenére, hogy sokat vagyok Pesten.

- Többen időlegesnek gondolták, hogy a Nemzeti igazgatása után Szombathelyre megy direktornak. Máig jó néhányan nem értik, hogy a Nemzetit otthagyva, miért ment el az ország egyik csücskébe, egy sokkal kisebb színházba. Miért jó ez önnek?

- Most már belátom, hogy ezt nem is nagyon lehet megérteni. Az Egyetemi Színpados múltamból eredő meggyőződésem indított erre, az, hogy a színház sokkal többre képes annál, mint amit az előadások tudnak nyújtani. Agora, fórum, találkozóhely is egyben. Ez volt a Merlinben is az ambícióm, és Szombathelyre is azért esett a választásom, mert ott nem volt korábban színház, és nagyon vonzó volt az a lehetőség, hogy én tegyem le egy új színháznak a fizikai és szellemi alapjait. Ez igen jelentős kihívás. Örülök Bodrogi Gyula véleményének, aki azt mondta, hogy „a Nemzeti Színház székéből úgy néz ki, hogy nem lehet följebb kerülni, és te bizonyítottad, hogy ez nem igaz.”

- Úgy gondolja, hogy Szombathely az följebb kerülés?

- Az alkotás, a létrehozás, a szülés, a semmiből megteremtés a följebb kerülés.

- Nem zavarja, hogy amit Szombathelyen létrehoz, azt óhatatlanul sokkal kevesebben látják, mintha a Nemzetiben mutatnák be? Más többszázas szériákat játszani, nagyobb nézőtér előtt. És az is tény, hogy Pesten jobban benne lehet lenni a fősodorban. Ön is nyilatkozta, azért is kellett a fővárosban több munkát elvállalnia, mert itt jelen kell lenni.

- Nem az előadások látogatottsága és a száma érdekes nekem, az a fontos, hogy nagyon jó színházi előadások legyenek. Hála Istennek, fantasztikus két évad van mögöttünk. Ezenkívül az is igen lényeges, hogy a színház terepe legyen rendkívüli eseményeknek, és ezek ürügyet szolgáltassanak, hogy az emberek egymással találkozhassanak. Akkor tud hatékonyan működni a színház, ha azt látja, hogy a közönség elkezd gyarapodni, egymással is ismerkedni. Mágnes szerepe van a színháznak. Budapesten természetesen többen látják az előadásokat, de nem az a fő célkitűzésem, hogy én ezt übereljem, hanem az, hogy hassak.

- Budapesten miért nem lehetett megvalósítani ezt, akár a Nemzetiben? Mindig azt mondta, azért nem, mert nem építették be a színházhoz tartozó, kihasználatlan szabadtéri színpadot, pedig megígérték. De a Nemzetiben is van egy rakat tér, amiket használnak is rendezvényekhez, előadásokhoz. Van egy nagy büfé, előtér, van festőterem, van a Kaszás Attila Terem.

- A nagy büfé például ilyen célra nem megfelelő tér. Nekem kedvenc műfajom, hogy az étteremben, ami nálunk nagyon tágas, asztaloknál ülnek az emberek, és van ott egy kis pódium, amin mindenféléket csinálunk. Ehhez megfelelő tér nem áll rendelkezésre a Nemzetiben. Nálunk a vendéglátással egybekötött kulturális események igen nagy számban vannak.

- És erre teljesen jó a tér Szombathelyen?

- Hihetetlenül jó a tér, ott rengeteg esemény van. Van egy kis színpad, az étteremben leülnek az emberek, és kultúrát is fogyasztanak. Vannak különböző beszélgetések, például kötelező olvasmányokról. Van Császárok napja, Miért szép?, ezen képzőművészeti, irodalmi, zenei alkotásokat elemzünk.

- A Császárok napján mi történik?

- Mivel Szombathely kétezer éves hagyományát őrzi szeretettel, elhatároztam, hogy Császárok napja címmel rendszeresen felelevenítünk valamelyik császár életéből egy epizódot. Van író barátunk, aki megírja a jelenetet, korabeli, vagy korabelinek tűnő, ételeket szolgálunk fel. Van egy nagyon jó humorú történész, aki időnként elmagyarázza, mi, hogyan volt, hogy nézett ki Róma, a Római Birodalom. Közben én megrendezem a megírt jelenetet, eljátsszuk azt, ami éppen valamelyik császárról szól. Ez káprázatos szórakozás. A Kötelező olvasmány sorozatnak Lévai Balázs a műsorvezetője, a legjobb magyar írók jönnek el hozzánk. A frissen kiadott könyvüket föladjuk elolvasásra, és akkor beszélgetünk. Spiró György, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Darvasi László is volt már nálunk. A Miért szép? sorozathoz adott egy kiváló zenész, egy képzőművész, vagyok én, meg egy egyetemi irodalomtanár. Beszélünk a meghívott festővel vagy szobrásszal, vetítünk egy kisfilmet róla. A zenész barátunk vagy hoz CD-t, vagy önmaga játszik, és elmagyarázza, hogy például itt és itt vált az ütem, mi ennek a dramaturgiája, figyeljük meg. Nagyon érzékletesen és jól beszél. Én pedig elmondom, hogy például miért fantasztikus a Hajnali részegség, és ehhez hozzászól az irodalomtörténész. És elmondom a verset is. Váltakozva, hol zene, hol irodalom, hol képzőművészet van a középpontban. Ezt borzasztóan szereti a közönség.

- A színházi produkciók terén mi az, amit sikerült megcsinálnia? Annyit nyilatkozott erről, hogy a közönség most már olyan előadásokra is jegyet vált, amilyenekre még nyolc évvel ezelőtt biztosan nem tette volna. Ez komolyabb produkciókat jelent?

- Ilyen például, A mi osztályunk. De mást is mondhatnék, hiszen mindenféle műfajú előadásnak lennie kell, mert van, aki a zenéset szereti, van, aki a komolyat. A legnagyobb diadalom az, hogy olyan rendezői névsorunk van, amelyik párját ritkítja. A jövő évi rendezőgárda elképesztő garanciát jelent arra, hogy itt igazi műhelymunka legyen, és jó előadások szülessenek. Az első páros Horgas Ádám és Zsótér Sándor, a második Mohácsi János és Valló Péter, a harmadik Lukáts Andor és Réthly Attila, a negyedik pedig Alföldi Róbert és Béres Attila.

- Miért említi őket párban?

- Ez azt jelenti, hogy egyikük a nagyszínházban, másikuk a kamarateremben rendez, lényegében ugyanabban az időben. A nagy és a kamaratermi produkciókat egy hét különbséggel mutatjuk be.

- Ennyit tud fizetni, vagy ezek az igen kapós emberek a két szép szeméért, a személyes vonzása miatt mennek Szombathelyre?

- Akármennyire is kérkedésnek hangzik, nekem eljönnek, és, ha tudom, szeretem megfizetni őket. De hát ugyanezért a pénzért nem biztos, hogy máshová is elmennének. Nekem, hála Istennek, van presztízsem. Ők mind a barátaim, miközben kiváló rendezők. Ez a nagy névsor az egyik záloga a színvonalas évadnak, miközben a színészeink mind jobbak. Kohézió van most, jó a mentális állapota a színháznak. Két nagyszerű szezon után vagyunk. Azért abban a döntésben, hogy tovább csinálom, amellett, hogy a színészeink egyre jobbat produkálnak, igen nagy szerepe van annak is, hogy kézzelfoghatóan erős a közönség kötődése és szeretete, és nem lojalitásból mondom, most nagyon harmonikus a városvezetés meg a színház kapcsolata.

- Azzal is ment el Szombathelyre, hogy kissé már elege volt a nagyvárosból, nem akar infarktust meg agyvérzést kapni, reggelente nyugodtan sétálgatni szeretne egy kicsit és kávéházban reggelizni. Ebbe beleférhetne az is, hogy most azt mondja, az igazgatás is elég erős infarktus veszéllyel jár, csinálja ezt más, és ott marad játszani, rendezni. Miért akar tovább direktor lenni, amikor talán már nincs is ilyen korú színházigazgató az országban?

- Balázs Péter hozzám hasonló korú. Azt gondolom, hogy vannak olyan gyümölcsök, amelyek fái csak később hoznak termést. Most látszik az, hogy itt nagyon jó termés van. Én is szeretnék ezekből a gyümölcsökből falatozni.

- Úgy gondolja, hogy önnek még bőven belefér négy év, van hozzá energiája, fantáziája, lendülete?

- Most úgy gondolom. Szinte hihetetlen, hogy mennyire bírom a strapát. Nem érzek kis fáradtságot sem, és most ezzel a jó hangulatú társulattal jó együtt lenni. Az riasztó, ha leellenőrzöm a személyi igazolványomban, hogy én már 73 éves elmúltam. Így kimondva, szörnyű! De messze nem érzem ennyinek magam.

- Jön-megy, akár naponta ingázik föl-le, mert a Rózsavölgyi Szalonban sokat játszik. Képes úgy felülni a vonatra, hogy reggel tízre itt legyen a próbán, majd utána még visszavonatozik az esti előadásra.

- Komolyan mondom, hogy ez semmilyen megerőltetést sem jelent. És miután sok szöveget kell tanulnom a szombathelyi darabokhoz is, a vonatnál ideálisabb hely a tanulásra nincsen. Annyira gyűlöletes a tanulás, hogy otthon 10 perc után fölállok, kinyitom a frizsidert, megsimogatom a kutyát, fölhívok valakit, és már nem tudok visszatérni a szöveghez. A vonat meg arra kényszerít, hogy ott üljek majdnem három órát és tanuljak. És ez nagyszerű!