Vannak ugyan dolgok mifelénk, amelyek manapság egyre gyakrabban juttatják sokak eszébe a Kárpátok Géniuszát, de azok puszta véletlenek, rossz szándékú, erőltetett hasonlatok.
Tény, hogy Orbán Viktorhoz hasonlóan Nicolae Ceausescu (román kommunista pártvezető, majd az ország elnöke 1965. augusztus – 1989 december 22. között) is nagy hangsúlyt fektetett a sportra, de ő maga sohasem volt sem focidrukker, sem más sport rajongója, netalán amatőr űzője. Csak jó(l számító) vezetőként még időben ráérzett a sport nemzetösszetartó erejére, s arra, hogy egy-egy jól csomagolt sportsikerrel sokszor a korgó gyomrot, az ürességtől kongó boltokat, lezárt országhatárokat, lerohadó kórházakat, karikatúrának is rossz közszolgálati médiát, a sajtószabadság hiányát, a Duna-csatornához, vagy nagy álma, a bukaresti Fehér Ház építéséhez elhurcolt családtagok hiányát is, ha csillapítani nem is, de ideig-óráig feledtetni lehet.
Az unortodox szocializmus
A Kondukátor és rezsimje számára fontos volt a sport, az itt elért sikerek mind-mind az ország, a nemzet és annak vezetőjének nagyságát hivatottak igazolni. Nicolae Ceausescu ugyanis kezdetben ünnepelt hős volt Nyugaton is. Elfogadottságát az 1968-as prágai katonai bevonulás megtagadásával, a Szovjetunió irányába öklöt rázva, nagy pátosszal elmondott híres beszédének köszönhetően szerezte. A hetvenek évek közepétől kezdődően azonban egyre inkább elszigetelődött Románia, a nyolcvanas évekre még a szocialista táboron belül is fekete báránnyá lett Nicolae Ceausescu elhatalmasodó megalomániájának és mindenféle más mániájának köszönhetően.
Ebből az elszigeteltségből nem volt más kitörési mód, mint az önhitegetés, a különutas különcködés, a saját táborral, a Moszkvával való szembefordulás hangsúlyozása, az unortodox szocialista állammodell (sokoldalúan fejlett szocialista társadalomnak nevezték Ceausescu nacionál kommunista diktatúráját) megteremtése, egy új Románia felépítése, amelyet „szisztematizálásnak” nevezett falurombolással, a múlt gyökeres kiirtásával próbált megvalósítani.
Az egykori Moszkva ellenesség egy darabig még éltette a diktátort, Washington például csak 1988-ban vonta meg Romániától a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt, de a kör vészesen kezdett bezáródni körülötte.
Ceausescu jó érzékkel nyúlt a sporthoz segítségért. Ez volt ugyanis az egyetlen terület, ahol az ország bizonyíthatott, egyenrangú lehetett más államokkal. A nemzetegyesítéshez és nyomorúságfelejtéshez azonban nem volt alkalmas bármilyen sportág. A tornatörténelmet átíró Nadia Comaneci kevés volt ahhoz, hogy a Kondukátor nagyratörő nemzeti céljait szolgálja, ő csak kétévente – egy-egy EB, VB vagy olimpia erejéig tudta egységbe kovácsolni a románokat. (Comanecire ennek ellenére a vezér fia, Nicu vetett szemet, előle menekült a tornászlegenda Amerikába a magyar zöldhatáron át, amelyen még azokban a legsötétebb időkben sem volt kerítés).
A foci viszont tökéletesen megfelelt a célnak. Ceausescu tudta, hogy „kell egy csapat”, amelynek egy emberként szurkolhat a nemzet. S mi tagadás, Románia máig azzal büszkélkedhet, hogy a Steaua első kelet-európai csapatként el tudta hódítani a legrangosabb európai labdarúgó trófeát, a mai BL elődjét, és mindezt Spanyolországban (Sevillában) a Barcelonával szemben, majd az UEFA szuperkupát is megnyerte. Merthogy Ceausescunak ez is összejött, mármint a BL-szereplés, azon belül egy trófea és egy második hely is. Nyilván a Steaua kiemelt költségvetését lehetett volna például a lerohadt kórházakra költeni, de arra ma már ki emlékezne, hogy volt, amikor nem neki kellett vinnie a kórházba a kötszert is, miközben a BL-győzelmet évente lehet ünnepelni, kerek évfordulókon pedig egyenesen népünnepélyt szervezni rá.
A térségben nem egyedi a jelenség. A 6-3 vagy általában az Aranycsapat is mindmáig magyar nemzeti büszkeség, s ha egy mai magyar vezető politikus ennek kiaknázásában túlélési potenciált lát, nem sokat téved.
Tévedni emberi dolog
A sport is olyan, mint a piacgazdaság – ideig-óráig lehet befolyásolni, kézben tartani, irányítani, de ahogyan a piac törvényeit sem tudta még felülírni tartósan sikeresen egyetlen irányított gazdaság sem, a sportban sem lehet felülről megálmodott álmokat vezényszóra megvalósítani még akkor sem, ha ahhoz minden, vagy majdnem minden objektív feltételt biztosítanak állami költségvetésből. Kis ország kis futball. Nagy futball ott van, ahol ennek hagyománya is van, ahol a helyiekből meg lehet tölteni egy 60-70 ezres stadiont, ahol a bérlet már apáról fiúra száll, s a világ televízió adói egymással vetélkednek az adott ország bajnokságának közvetítési jogaiért.
Nagy futball ott van, ahol a nemzetközi nagytőke számolatlanul szórja a pénzt, ahová bekerülni a világ legeldugottabb sarkában is minden kissrác álma, de ahol otthon is van sok-sok focizni vágyó kisfiú, vagyis merítési lehetőség egy-egy Ronaldóra, Beckhamre, Buffonra. Akárhogy nézzük, topbajnokság csak nagy országokban van, s eddig még az időnként egy-egy meglepetést okozó kiscsapatok is minimum 20 millió fölötti országból kerültek ki, mint például a Steaua Romániából, a Sahtar Donyeck a 40 milliós Ukrajnából, a Galatasaray a 80 milliós Törökországból.
Egy országon belül lehet dacolni a való világ törvényeivel, de az országhatáron kívül aligha. Ez még Putyinnak sem sikerült, pedig a nagy Oroszországban igazán van nagytőke, központi akarat, pénz és humán potenciál egyaránt.
Nagyot álmodni, merni kell
Ceausescu valóságtól való végleges elrugaszkodását szülőfalúja kapcsán tanúsított megalomán álmai kezdték legékesebben bizonyítani. A faluból 1989-ben lett 10 ezres városka lett, de már korábban kiérdemelte a saját labdarúgó csapatot s egy 30 ezres stadiont, ami a Steauajéval is vetekedhet. A csapatot 1972-ben, Viitoriul Scornicesti néven alapították, irányításával Ceausescu unokaöccsét bízták meg. 1973-ban keresztelték át az FC Olt Scornicesti-re. Az együttes a negyedosztályban kezdett, de már 1978-ban a másodosztályba Divizia B-be való feljutásért küzdhetett. Bár még az utolsó fordulóban is lehetetlennek tűnt, hogy eggyel feljebb lépjen, hiszen sokkal jobb gólaránnyal büszkélkedhetett riválisa, a Flacara-Automecanica Moreni, de ott ahol mernek nagyot álmodni, ismeretlen a lehetetlen fogalma. Ceausescu pedig tudott, és mert is nagyot álmodni, azon a bizonyos mindent eldöntő mérkőzésen az FC Olt Scornicesti 18-0-ra győzött.
Egy év múlva pedig már az első osztályban, a Steaua, Dinamo, s az akkoriban legerősebb vidéki együttes, az Universitatea Craiova mellett vitézkedhettek a scornicesti legények. S mindvégig ott is maradhattak, míg Ceausescu uralma tartott. Kiesés sohasem fenyegette, ennél sokkal jobban ragaszkodtak szabadságukhoz, karrierjükhöz a bírók, de a Scornicesti legjobb eredménye még így is a negyedik hely volt.
A diktátorral együtt a csapat is süllyesztőbe került, ma gaz lepi be az egykoron fényes stadiont és a város „lendületes fejlődése is” megtört.
Valóság és mítosz
Érdekes, hogy Ceausescu körül mindmáig sok mítosz kering. Egyesek igaznak, mások hamisnak bizonyultak, de minden különcsége közül talán a hírhedt ökölrázó, Moszkvával dacoló 68-as beszédével és szülőfaluja focicsapatával tűnt ki a sok korabeli, hivatalosan csóró, de valójában luxusban élő, titkos vagyonokat halmozó kommunista vezető közül. Hírhedt, állítólag svájci bankszámlákra menekített vagyona soha nem került elő, és egyetlen bizonyíték sincs arról, hogy valaha is létezett volna. Mint ahogy azt sem tudja ma senki bizonyítani, hogy uralkodása vége felé már minden napra új öltönyt kellett neki varrni.
Az viszont tagadhatatlan, hogy országszerte állami villák tömkelegét használta magáncélra, hogy festményeket (a bukaresti Szépművészeti Múzeumtól fia visszaperelte a diktátortól 1989-es bukása után elkobzott nagyértékű művek egy részét), ékszereket és más értéktárgyakat halmozott fel, hogy hobbija volt az autógyűjtés és a vadászat, s az amúgy is terjedelmes bukaresti föld alatti alagútrendszert a végtelenségig tágította, atombiztos bunkereket építtetett és előkóstolókat alkalmazott, mert uralkodási évei számának gyarapodásával arányosan nőtt a félelme is, minden bokorban ellenséget sejtett. Nem véletlenül, maga szerezte őket.
Abban is egyedi volt, hogy míg a legtöbb volt szocialista országban is létezett egy másodvonal a párton belül, volt egy potenciális ellenfél az épp regnáló vezetővel szemben, Ceausescunak azonban nem volt ellenfele. Annyira maga alá gyűrte és egyszemélyessé tette a Pártot (RKP), hogy az addig alig-alig látszó harmadvonal és saját félelmetes kreálmánya, a Szekuritáté döntötte meg hatalmát. No meg persze, az a törvényszerűség, hogy minden diktatúrának egyszer vége lesz, s nincs olyan zárt ország, amely hosszú távon tudna dacolni a külső nyomással, annak a politikai-gazdasági-biztonsági környezetnek a változásaival, amelyben az ország létezik. Ehhez kevés az itthoni kétharmad, vagy akár a 100 százalék is.
Gál Mária
