Amikor Érdi Tamás, nem látó zongoraművész és Korhecz Imola a színpadra lép mégsem hallatszott egyetlen pisszenés sem. A korlátait, önmagát meghaladó tehetségnek olyan parancsoló ereje van, amely még a fiatalság lármáját is elnémította. A napokban a Művészetek Palotáján elhangzott iskolakoncerten Korhecz Imola olyan könnyedén és hibátlanul mondta a legnehezebb József Attila-verseket, ahogy még a mondai időkben tehették az énekmondók. (Későbbi századokban el sem hitték, hogy Homérosz fejből mondta az eposzait.) Bizony, vagy negyven verset észben tartani, azokat olyan pontosan idézni, ahogy – tárgyszerűen – a „csillag megy az égen”. „Jó mulatság, férfimunka volt”.
Korhecz Imola azonban nő, így József Attila komoly létösszegző versei is más értelmet nyertek a tolmácsolásában. A maga útját kereső, önálló nő gondolatvilága szólalt itt meg a létértelmező sorokban. Ma is írhatta volna József Attila a sorokat, ahogy a magánéletet szétromboló hatalom víziója is szívbe markolóan aktuális.
Érdi Tamás zongorajátéka igazi megidézése volt a kornak, amikor Bartók Béla modern harmóniák, a divatos újromantikus negédesség helyett, a pentaton skálák egyszerűségével szólaltatta meg a magyar népdalkincset. József Attila világlátásával mélyen rokon zenei szemlélet ez, és a kettő együtt méltó megidézése volt a háború előtti Magyarország mába nyúló világának.
Aki teheti, tallózzon délelőtt a Müpa műsorai között, nem „középiskolás fokon” közelítenek a világhoz.
