Majd száz szerzőt szedett össze, akik a nyelvi jelenségek egy-egy kisebb részletéről adtak árnyalt képet. Szinte egyetlen fontoskodó amatőr, hivatásos személy, vagy éppen író nincs közöttük, akik ilyenkor kétségbeesve jajonganak a magyar nyelv rohamos romlásán. Amiben persze egyáltalában nincs igazuk. Csak bennük élnek nyelvi babonák.
Az említett kötet egyik szerzője, egykori kiváló kollégánk Bajor Nagy Ernő, aki itt emlékezett újságíró létének kezdeteire. Mint írta: volt főnöke, aki tiltotta a „kéne” szót, volt aki előírta. Volt, aki korholta, mert azt használta egy riportjában, hogy „ellazsnakolták”, mások arra biztatták, hogy használjon tájszavakat. Manapság az idegen szavak, főleg az angol eluralkodása a veszély. Szó, ami szó: a latin, majd a német után a világnyelvvé lett angol valóban sokszor rátelepszik a nyelvhasználatra. Amiben persze nagy szerepet játszik, hogy az egyre hódító elektronika is angol szavakat használ. (Maga az „elektronika” is ilyen szakszó, amit nem lehet egyetlen magyar szóval sem helyesbíteni, de ilyen az „internet” is, amit csak a „nemzetközi hálózat” névvel lehetne illetni, de már a médiával szinte tehetetlenek vagyunk. Mint ahogy a „kommunikációt” sem lehet a jóval szerényebb tartalmú „közléssel” helyettesíteni.)
A kérdés valójában az, az idegen szavakat mennyire tudjuk beemelni, hozzáidomítani nyelvünk szabályaihoz. Nádasdy Ádám író-fordító szellemes példája, hogy a „szerdán elmentem a kocsmába” három szavas mondatból kettő nem magyar eredetű. Illyés Gyula az anyanyelv kertjéről írt, ahol akadhat dudva és, felesleges kinövés egyes bokrokon, de az új ágakat örömmel üdvözölni kell. Ami azért olyan fontos, mert nemzeti létünk alapja az anyanyelv.
