Orbánék hatalmi gyakorlata mindinkább kezd hasonlítani egy chaplini paródiához. Egyre nő az önkényuralom, amely Orbán Viktor személye körül kialakul. Egyre szemérmetlenebb a pénzügyi politikájuk, mely az államkasszát magánpénztárnak tekinti. Kicsinyesek, ha a szegényekre kell költeniük, de vérlázítóan nagyvonalúak, ha barátokat, iskola- és párttársakat kell anyagilag támogatni. Van-e még olyan vezető, aki egyúttal ne lenne tőkés is? Egy bukás esetére minden, az állam nyakán élősködő káder bebiztosította anyagi jólétét, lesz mit a tejbe aprítaniuk, ha állástalanokká válnak. Nő a hajléktalanok száma, arányosan a kilakoltatásokkal, a gyermekéhezés (-éheztetés) ijesztő méreteket ölt, a betegellátás középkori színvonalra süllyed, aki tud Nyugatra menekül, s tévedés azt hinni, hogy a többség valaha is visszatelepül az óhazába. Tragikus, hogy e vészes jelenségek ellensúlyozására a néptömegek nem aktivizálódnak, hanem eltompulnak, elfásulnak, reménytelenül beletörődnek a megváltoztathatatlanba. (Minek a hőzöngés úgy sem változtathatjuk meg a körülményeket!) Elszaporodnak a miszticizmus hívei, akik a csodákban hisznek, akik földöntúli hatalmakra bízzák sorsuk jobbrafordulását. Az sem túlságosan biztató, hogy az elkeseredett emberek körében jobbratolódási folyamat megy végbe, mely erősíti a hungarizmust. A társadalmi bajokat emberek okozzák, emberek szüntethetik meg. Szétzüllesztő acsarkodás helyett egymás keresése, összefogása lehetne a gyógyír. Erre az útra kell mielőbb lépnünk, ha nem akarjuk, hogy Orbánék beláthatatlan időre a nyakunkra telepedjenek.