Jórészt pátosszal teli emberek gyülekeztek a budaörsi temetőben, hogy megemlékezzenek róla: a második világháború után, 1946 és 1948 között több mint 180 ezer magyarországi németet fosztottak meg vagyonától és telepítettek ki a kollektív bűnösség elve alapján a rommá lőtt Németországba. A miniszterelnök volt az első koszorúzó, akit ezúttal nem a másutt megszokott ovációval köszöntöttek, hanem leginkább sehogy. Igaz, a gyászhoz nem is illik a kitörő érzelem, mégis furcsa volt, hogy a személyének szóló várakozás inkább csak az utolsónak érkező vendég megérkezésének szólt – ámbár ő ezúttal nem késett. Konvoja szirénázása már jóval korábban behallatszott a budaörsi temetőbe, de hiába volt a hamari várakozás, valahol még megpihenhettek tíz percre, mielőtt befutottak.
A tiszteletadáson a hazai jobboldali közélet színe-java megjelent, még a Legfőbb Ügyészség is koszorúzott.
Ha azt mondjuk, hogy szürke, jellegtelen volt a megemlékezés, nem túlzunk. Valami hibádzott a kegyeletes hangulatból, bár nehéz lenne pontosan meghatározni, mi. A közeli templomban tartott mise után felszólalók közül Orbán Viktor beszédére várt mindenki. Aki aktuálpolitikát sem nélkülöző szavaiban nem is maradt adósa hallgatóságának. Mint mondta, „a 40-es évek szenvedéstörténetében a hangsúlyok, célok, okok, indítékok eltérhettek, de a konklúzió változatlan volt: amikor Magyarországot megszállták, mérhetetlen szenvedés lett a vége. Amikor Magyarország elveszítette függetlenségét, kitaszította, kifosztotta és elüldözte saját polgárait, azokat az embereket, akiknek a védelmére lett volna hivatott. A legkisebb esélyt sem adhatjuk egy olyan világ eljövetelére, amelyben hasonló rendeletek és listák születhetnek”. A miniszterelnök szerint csak egy szuverén ország erős kormánya képes megvédeni különböző nemzetiségű állampolgárait a külső erőktől és a külső erőket kiszolgáló csatlósoktól.
