Közismert, hogy az 1956-os forradalom kitörésének közvetlen előzménye Budapesten a lengyelek melletti szimpátiatüntetés volt. Tudniillik akkoriban Lengyelországban is forrongott a lakosság, és dühét csupán az csillapította némiképp, hogy a sztálinizmust elutasító, később azonban kétarcúnak bizonyuló Wladislaw Gomułka visszakerült a hatalomba. Nagy kérdés, hogy napjainkban is felgyorsítják-e a magyar belpolitika eseményeit a Varsóban történtek. A Jog és Igazságosság politikusai ugyanis a törvényhozási választásokon elért földcsuszamlásszerű győzelmüket követően az Orbán-kormány ténykedését másolva legázolni készülnek hazájuk független intézményeit, kezdve az alkotmánybírósággal, folytatva a médiával. A lengyel társadalom immunrendszere azonban, a magyartól eltérően, kitűnően működik. Kosciuszko népe nem nézi tétlenül, hogy a hatalom megszállottjai megfosztják szabadságától. Spontán, tömeges tiltakozó akciók kezdődtek a demokrácia leépítése ellen a nagyvárosokban. Megjelentek persze az ellentüntetők is, akik az ancien régime visszatérésében reménykednek. A médiatörvény számunkra oly ismerős módosítása miatt a lengyel közmédia vezetői benyújtották lemondásukat. A helyzet olyannyira feszültté vált, hogy a legendás Lech Walesa már polgárháborút vizionál.
Mielőtt szégyenkezni kezdenénk amiatt, hogy bezzeg mi közönnyel fogadtuk a fékek és ellensúlyok kiiktatását hazánkban, nem árt, ha számba vesszük a két ország helyzete közötti hasonlóságokat és különbségeket. Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy Lengyelországban is hagyományosan erős az antiszemitizmussal ötvözött nacionalizmus, a katolikus klérustól pedig nem idegen a politikai szerepvállalás. A Radio Maryja nevű egyházi adó uszító hangnemű műsorai még a Vatikánnál, illetve a lengyel püspöki kar egy részénél is kiverték a biztosítékot. A múltba fordulás sem ismeretlen a lengyelek számára. E sorok írója húsz évvel ezelőtt egy varsói templom egyik mellékoltárán döbbenten pillantotta meg Piłsudski marsall („a lengyel Horthy”) arcképét. Az ásatag történelemszemlélet nyilván nagyban elősegítette a Jog és Igazságosság triumfálását, bár azt éppúgy több éves aknamunka előzte meg, mint a budapesti „fülkeforradalmat” öt éve.
Az új lengyel kormányfő azonban elszámítja magát, amikor mintegy az EU-ellenes retorika kiegészítéseképp megszünteti az euró bevezetéséért felelős kormánybiztosi posztot. A lengyel társadalom ugyanis, eltérően a miénktől, nem kötött paktumot a pártállammal annak idején, amelynek értelmében szolid jólét kompenzálta volna az önkényuralmat. Lengyelországban a rendszerváltozás nem egyfajta „gulyáskommunizmusnak” vetett véget, ellenkezőleg: a gyarapodás kezdetét jelentette. Ergo, a lengyel társadalom többsége számára az EU-tagságnak nincs alternatívája. Az Orbán-kormánnyal ellentétben továbbá nem kereshetik Kaczynskiék a Putyinnal való szövetséget, a keleti nagyhatalommal szembeni össztársadalmi ellenszenv és gyanakvás miatt.
Több mint kétséges tehát, hogy az autoriter hatalomgyakorlás orbáni modellje tartósan működhet Varsóban. Az azonban mindenképpen bebizonyosodott, hogy Magyarország, a jelenkori Európa „beteg embere”, súlyosan fertőző.
