Európa ma a migráció, és a párizsi merényletek körüli vitáktól hangos. Eközben jövője két legerősebb pártcsaládjának, a jobboldalt képviselő Néppártnak és a baloldalt reprezentáló Szociáldemokratáknak a kezében van. A helyzet pedig, némileg rendhagyó módon úgy áll, hogy a migrációs vita nem is a jobb és a baloldal közé vert éket, mint inkább magukban a pártcsaládokban indukált törésvonalakat. Ez pedig a jobb és a baloldal, a tőke és a munka ellenérdekű viszonyának az adott helyzethez igazodó értelmezését követeli meg, mégpedig két körülménynek: a globális versenynek, és az ebben a versenyben magát egyenrangú résztvevőként meghatározni kívánó Európai entitásnak a nyomatékos figyelembe vételével. Amikor az Európai Uniónak (EU) e zűrzavaros időkben önmagáról kell bizonyságot tennie, akkor döntően esik latba, hogy pártcsaládjai Európa egységéért képesek-e a pártpreferenciák felülírásával közösen kiállni. A migráció a maga különös és szokatlan módján épp arra vetett fényt, hogy az EU jelen állapotában önerőből, érdekeit belső erőforrásainak mozgósítása révén nem képes érvényre juttatni. Vagyis még nem egy kész, önálló arculattal bíró politikai alakzat. S hogy ezért pártcsaládjai progresszív, az Európa-ethoszt képviselő részeinek az a hivatása, hogy az EU-t szervezettségében egy a jelenlegi állapotát meghaladó entitássá, nevezzük nevén, Európai Egyesült Államokká (EEÁ) szervezze. E nagy formátumú feladat véghezvitelének elengedhetetlen feltétele pedig, többek között egy, a kivitelezést vezérelni képes Európa-vízió. A több Európát jelszóban összefoglalható program tehát az a vízválasztó, amely a pártcsaládok közötti hagyományos ellentéteket a pártcsaládoknak az Európa projekthez (EEÁ) való viszonyával (azt vállaló, vagy elutasító) politikájával egészíti ki. Ettől függően születnek eltérő válaszok arról, hogy az EU-nak egy integrált, erős központi kormánnyal kell-e rendelkeznie vagy, hogy szuverén nemzetállamok laza konföderációjaként stagnáljon tovább. Miközben egyesek hang(zat)os érvekkel állnak ki az utóbbi mellett, mondván az EU a nemzeti szuverenitást veszélyezteti, aközben a migráció az EU-t a külső és/vagy a belső határainak a megerősítése közti választásra kényszeríti. Mint látjuk valós központi kormányzat nélkül a schengeni határok tényleges államhatárokká tétele nem lehetséges, ellenben erősödik a belső határok visszaállításának kényszere. Ami az EU halálát hozhatja. Kérdés, hogy a jelenlegi döntéshozatali mechanizmus eredményezheti-e a migráció csillapítását, feltartóztatását. Vagy erre is csak akkor lesz lehetőség, ha az EU, mint állam (EEÁ), egy integrált, cselekvő kész kormányzati grémiummal rendelkezik majd? Amely közös államként, egyfelől belső struktúrája révén biztosítja minden népe nemzeti léthez való jogát, másfelől államiságának külső szerkezete, entitása védetté is teszi az ilyen váratlan és nem kívánt migrációs jelenségekkel szemben. Minden pártcsaládot megosztott a migráció jelensége. S Európa jövője Párizs után még inkább az európai minőségű jobb és baloldali pártcsaládjainak a kezében van. Orbán Viktornak nem a baloldallal, kell a „legnehezebb csatáit” megvívnia, eszébe sem jut, hogy a válság megoldását Európa erősítésében keresse.