Buchwarth László nem készült zenésznek, miután nem vették fel az egyetemre, elektronikai műszerésznek tanult, miközben – Radics Bélának köszönhetően - Jimi Hendrix, Cream és főleg Led Zeppelin-rajongó lett. Egyszer aztán a műszerész iskolában a csoportvezető felvetette, hogy aki indul a helyi Ki Mit Tud?-on, kap két hét nyári szabadságot.
„Egyikünk, Kemény Győző, tudott már néhány dalt, hozzá csapódtunk, ő tanítgatott minket, mert rajta kívül senki nem tudott semmit. Végül négyen összeálltunk, megnyertük a Ki Mit Tud?-ot, és bár a jutalomszabadságot nem kaptuk meg, felajánlották, hogy mehetünk táborokba játszani. Akkor elkezdtünk komolyabban tanulni…” Hamar eljutottak a működési engedélyig, a névválasztással azonban gondok támadtak. Első választásuk ugyanis az Anaconda Rt. volt, amelyről a hivatalos szervek kiderítették, hogy így hívtak egy amerikai rézbánya-társaságot, amely támogatta Chilében a Pinochet-féle puccsot és ez 1973 után Magyarországon vállalhatatlan volt. Miután mindenhonnan „kitiltották” őket, a KISZ-hez fordultak névajánlatért.
Kaptak egy listát, amelyből a Bojtorjánra böktek rá. „Akkor azt sem tudtuk, mi az, ráadásul idegen nyelveken szinte lehetetlen kiejteni. Amikor Amerikában megkérdezték tőlünk, hogy mit jelent a nevünk, kapóra jött az egyik legismertebb country-műdal, a Wildwood Flower, az „erdei vadvirág” így azt mondhattuk, hogy ez a mi „wildwood flowerünk”.
A csapat (balról): Barna Zoltán, Buchwarth László, Vörös Andor, Pomázi Zoltán, Kemény Győző FORRÁS: MÜPA
Az első lemez: „ ennyi veszteség még belefér”
László az évek során szerelmese lett a country-nak, amelyhez szerinte sok rosszízű sztereotípia kötődik. „Egy előadó egy szál gitárral nagyszerű, akár irodalmi értékű történeteket is elmesélhet.” A Bojtorján befutásában fontos szerepe volt egy Fonográf-turnénak, amelyen ők voltak az előzenekar, két évvel később pedig elkészült első nagylemezük, amelynek szövegeit többségében Horváth Attila írta.
„Mi elsősorban szép dalokat írtunk, country-s hangzással, új hangszerek megszólaltatásával. A születésnapomon, 1981. március 25-én jelent meg a lemez. Már fél éve készen voltunk, a tévében leadtak egy beharangozó műsort, de a lemez még nem volt kapható, mert a dorogi gyárban elromlott egy gépsor…de aztán nagy siker lett, telibe találtak jó néhány szívet Horváth Attila sorai a mi dallamvilágunkkal. Pedig a lemezgyárban nagyon szkeptikusan álltak hozzá, amolyan „egye fene, ennyi veszteség még belefér” alapon. Szerencsére fordítva sült el. Akkor jött a másik véglet, olyan szerződést kötöttek velünk, hogy öt éven át minden évben kell egy új lemez”.
Furcsa módon itthoni fellépéseik nem voltak annyira sikeresek, mert lemezeik vásárlói kevésbé jártak koncertekre, a fiatalabbakat pedig elvitte az akkor csúcson lévő kemény rock. De ekkoriban indult egy szép munkakapcsolat Halász Judittal. „Én 17 éven át ültem Jutka mellett. Ő mindig saját autóval akart utazni, ő vezetett, de kérte, hogy valaki menjen vele. Miután a szomszéd utcában laktam, a dolog adta magát. A többiek pedig zötyköltek a mikrobuszban, megálltak minden kolbászsütőnél… Embert próbáló mennyiségű koncertet játszottunk együtt.”
Nashville-től Szibérián át Ciprusig
A Bojtorján hamar nagyon kapós lett külföldön. „Ültünk az ORI-büfében, és azon tanakodtunk, hogy hová ne menjünk el. Pedig nem volt „hátszelünk”, sem külső menedzserünk, Győző intézte az ügyeinket. Például amikor kimentünk Burgaszba az Arany Orfeusz fesztiválra, a hivatalos emberek az ORI-tól, az Interkoncerttől nem vittek a frissen megjelent lemezünkből. De mi igen… Ott találkoztunk egy fickóval, akit bolond amerikai turistának néztünk. Azt állította, hogy ő menedzseli Kenny Rogerst, Dolly Partont. „Októberben van a születésnapom, meghívlak benneteket Kansas-be” – mondta. Ráhagytuk. És tényleg meghívott.”
László tele van sztorikkal. Felidézi egyik nagy élményüket, a David Letterman Show-t, amelyet New Yorkban vettek fel délután, és este 10 órakor ment adásba, miközben ők visszaindultak repülővel Mississippi államba. „Először felszálltak velünk a kockás zakós, arany láncos New York-iak, aztán Birminghamban jöttek a Stetson-kalapos, western-csizmás, szivarozó közép-nyugatiak, majd a feketék. Az utolsó leszállás előtt már többen voltunk, mint a személyzet. A fekete stewardessek szóltak, hogy lepihennek egy kicsit és szolgáljuk ki magunkat. Amikor megérkeztünk Jacksonba, a kicsekkolásnál ujjongva vártak, mert már láttak bennünket a tévében. Az amerikai fellépések előtt megtanultuk minden dalunkat angolul Révbíró Tamás korrepetálásával. David Lettermannél az utolsó pillanatig próbáltuk a Lazy Rivert, az Ahol a lusta folyót, már éppen jelenésünk volt, amikor megjelent egy asszisztens egy óriási táblával: „David kéri, hogy magyarul énekeljetek”.
Eljutottak a country atyjának tekintett Jimmie Rogers szülővárosába, Meridianba, 1984-ben pedig a műfaj legnagyobb fesztiválján, Nashville-ben léptek fel. 1977-ben játszottak egy milánói rendezvényen, ahol Sophia Loren volt a műsorvezető. Kalandos útjuk volt a Szovjetunióban: Szibériába, Habarovszkba igyekeztek, de nem tudtak leszállni, így aztán egy „zárt városban”, Jakutszkban landoltak, ahol a helyi szervek bezárták őket a reptéren egy szobába, igaz, ellátták őket minden földi jóval, szendvicsekkel, vodkával, pezsgővel. De jártak Finnországban, a sarkkörön túl, a fehér éjszakák idején, sőt, kilenc hónapig Cipruson „vendéglátóztak”, igaz, ott nem a saját zenéjükkel. „Turnéztunk Svájcban, Emmenthal megyében és egyszer az egyik farmercsalád meghívott minket, hogy játsszunk az istállójukban. Elválasztották a teret a 40 tehenüktől és nagyon jó hangulatú koncertet adtunk.”
László nagy szeretettel emlékezik arra is, amikor a zenekar szervezte fesztiválok híres vendégeit meghívták egy-egy hamisítatlan pesti házibuliba. Így ismerkedett meg a „magyar valósággal” a skót trubadúr Donovan vagy az amerikai country-királynő, Emmylou Harris.
Egy igazi közösség
Fény derül „alkotói műhelytitkokra is”. „Vörös Andornak Mártélyon, a Tisza holtágánál van egy hétvégi háza. Sokszor levonultunk oda, gitárral, magnóval dalokat írni. Kibéreltünk egy ladikot, én húztam, a többiek Győző, Andor, Pomázi Zoli pedig „írtak” és mindenki beleszólt mindenbe. Egyszer Horváth Attilától vártunk szöveget, az idő sürgetett, és azt a megoldást választottuk, hogy felhív minket Mártély egyetlen nyilvános telefonján, a helyi postán. És bediktálta a szöveget, amelyen megdöbbentünk: „Csirkét csomagolt az útra…?” Mi ez?” Ebből lett a Vigyázz magadra, fiam. Igazi közösség voltunk.”
A nagy hajtás egy idő után kihozta a zenekaron belüli feszültségeket, és 1988. március 25-én – megint László születésnapján - feloszlott a Bojtorján. Mindenki ment a maga útján, az alapító is folyamatosan zenél különböző formációkkal, tanít, fesztiválokat szervez – tíz évig csinálta a Gárdonyi Country-fesztivált – és sokáig úgy tűnt, hogy túlságosan mélyek az ellentétek az egyes tagok között. Pedig a Bojtorján-múlt nyoma ott maradt rajtuk letörölhetetlenül. Aztán egyik példaképük, az Eagles adott nekik lökést, akiknél hasonló problémák voltak, mégis össze tudtak jönni. Úgy gondolták, hogy ha az Eagles-nek sikerült, akkor a Bojtorjánnak is.
Lesz-e folytatás? „Nem gondolkodtunk még róla, de én nem tudom azt mondani, hogy itt a vége. Majd december 1-jén meglátjuk. Sose búcsúzzunk. Augusztus végén mintegy „erőpróbálgatásra” kimentünk Székelyudvarhelyre és úgy éreztük, hogy nagyon szépen szólunk…”
