Szerény véleményem szerintem a kötelező közös éneklés visszatetsző ötlet, bármilyen népnemzeti mázzal is van nyakon öntve. Nem mintha ilyen már nem lett volna a magyar nemzet történelmében. Ki tudja, talán a Verecke szoroson való átkelés előtt, vagy a közben is daloltak eleink. Hát még, amikor megpillantották a kerítés nélküli új hazát!
Sokszor énekeltem ám én is, főleg az általános iskolában (1957-65), minthogy énekkaros voltam, de az órák előtti éneklés nem volt divatban. Mondják, a kivétel erősíti a szabályt. Nos, a Móra Ferenc Általános Iskolában, a felső tagozatban a földrajz-történelmet egy Horváth Antal nevű tanár tanította, akit “Gumikopasz” gúnynévvel illettek illetlenül, de nem alaptalanul az iskola vásottabb kölykei. Nekem szép emlékeim vannak róla, nagyon jó pedagógus volt. Amikor a történelmi tanulmányainkban eljutottunk a 48-49-es forradalom és szabadságharchoz, az óra előtt az egész osztály elénekelt egy általa betanított rövid kis dalt. Úgy emlékszem, ezt: “Ezernyolcszáz negyvennyolcban nem így volt, mikor Kossuth diktálta a vezényszót. Előre vitézek, mondották a vezérek. Futott is ám a német.”
Utoljára jóízű közös éneklésben akkor volt részem, amikor a Vágóhídon dolgoztam (1974-1980). A munkatársakkal néha által mentünk a rampán, túl a Hattyú elnevezésű vendéglátó ipari egységbe. Ott aztán ettünk, ittunk, és mert lehetett, énekeltünk is (vö. Ágácos út. A vén cigány. Nótás kedvű volt az apám. ), bár Margit Sanyi bácsi szerint inkább ordítottunk, mint aki a fába szorult. Rég volt, ennyi év távlatából már nem tudom megítélni a szavai igazságát. Visszatérve eredeti témánkra, ezt a közös éneklést ügyesebben kéne “beadni” a jó népnek, mert olyan a magyar ember és a nem magyar is, hogy amit ráerőltetnek, azt nem fogadja jó szívvel, még akkor se, ha az egyébként hasznos, és jó dolog is. Már a régi görög gondolkodók is sokat filóztak ezen, de úgy tűnik, nem sok sikerrel.
