Kemény és érzékeny volt egyszerre, és a színpadon is kedvelte a szélsőségeket. Azt, amikor nem egyértelmű a figura. Amikor bizonyos gesztusokról esetleg csak az előadás vége felé derül ki, hogy miért is csinálta ezeket a színész. Thomas Bernhard darabjában, A színházcsinálóban, a Budapesti Kamaraszínházban roppant ellentmondásos alakot játszott élete egyik legjobb szerepében. Szebb napokat látott színészt, rendezőt, direktort, aki saját családjával haknizásra kényszerülve, járja a vidéket, és hisztériázva, görcsösen, úgy akar játszani, mint valaha a legnagyobb színpadokon. Ehhez zömében még meg is van a tehetsége. No de a családja tagjainak soha nem is volt meg. Sinkó a szerepben felhorgadó hangsúlyokkal, aztán mindinkább kiabálva, fortyogó, gyilkos dühvel korholta őket, nem hagyott nekik nyugtot, valóságos diktátorrá vált. Kegyetlen, megszállott őrültté. Olyanná, akitől a nézők gyomra is összeszorult, egy akarnok sátánná, akinek közben érződik a talentuma, de ettől még rémisztőbb, és ugyanakkor nevetséges.
Ez igaz volt Übü király alakítására is, mellyel a Katona József Színház társulatával együtt, aminek alapítótagja volt, bejárta a világot. Barcelonában például, amikor kijött a színházból, még akkor is megtapsolta őt az ott várakozó tömeg. És Párizsban ugyancsak kiugró sikere volt. Pontosan, alaposan tudta ábrázolni az aljasság természetrajzát, azt, amikor az ember elállatiasodik. De legalább ennyire ismerte a kiszolgáltatottságot. Hetven esztendősen játszotta el Tábori György Mein Kampf című abszurdjában azt az öreg zsidót, aki hosszú ideig nem akar hinni abban, hogy a fasizmus milyen szörnyűségekhez vezet, és naiv jóindulatával szálláscsinálójává válik. Sok fiatal közt állt helyt, nem csak bírta a tempót, hanem fájdalmasan szép, egyszerre mulatságos és lúdbőröztető alakítást nyújtott.
Nehezen, fokozatosan küzdötte fel magát nagy színésszé. Budai vendéglős családból származott, a később színészóriássá lett bátyjával, Sinkovits Imrével együtt. Már gyerkőcként megnézte az előadásait, bejáratos volt a Nemzetibe. Tetszett neki amit látott, de már akkor megmutatkozott, és aztán szépen kifejlődött, a kritikai érzéke, így már akkor úgy gondolta, hogy ő majd mást akar csinálni ugyanezen a pályán. Titokban felvételizett a színművészetire. Vagányság kellett ehhez akkoriban azért is, mert 56' os cselekedetei miatt a bátyja éppen büntetésben volt. De úgy látszik átütő erejű volt a tehetsége, mert az első forduló után Gellért Endre megsúgta a bátyjának, hogy fel fogják venni. A főiskoláról majdnem kirúgták, mert ott is sok mindent másként akart csinálni, szokásához híven, fennhangon mondta a magáét. Sulyok Mária tanárnő, akiben szintén együtt volt a keménység az érzékenységgel, megmentette.
A pályája eleje közel sem volt fáklyásmenet. Debrecenbe került, majd a Nemzetibe, ahol hamar a kispadon kötött ki. Elkönyvelték másodvonalbeli színésznek. A nevét Sinkóra akkor változtatta, amikor egy plakátra írták a bátyjával, és nem akarta, hogy a neve miatt legyen sikere. Nyilván nem volt könnyű a vezető színész bátyja árnyékában léteznie. Több mint tíz évig játszottak például együtt a Mózesben, de ez nem jelentett érdemi partnerséget a címszerepet adó Sinkovitssal. És hiába voltak egy színpadon a Csák végnapjaiban, a Mukányiban, a Neveletlenekben, valójában ugyanígy nem játszottak igazából együtt. Sőt, tudható, hogy Illyés Gyula Testvérek című darabját kimondottan kettőjükre írta, a másik testvér szerepét mégis Kálmán György kapta meg.
Aztán, amikor vezetőváltás történt a színházban, és nem kis vihart gerjesztve, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás kerültek vidékről a Nemzetibe, Ascher rendezte A jövedelmező állás című Osztrovszkij darabban. És Sinkó hirtelen felszabadult, kinyílt, megmutatkozott groteszk vénája, fanyar humora, az a képessége, hogy szélsőséges tulajdonságokat tudott egy jellemben összesűríteni. Ő, akit sokáig szinte észre sem vettek, ettől az ovációval kísért alakításától egycsapásra középpontba került, és hosszú ideig ott is maradt. Persze rögtön hívták a vadonatúj csapattal bemutatkozó Katona társulatába. Invitálták a testvérét is, de ő a Nemzetiben maradt.
Azt hiszem, magyar átok, hogy egy-két előadást leszámítva, ezután meg sem nézték egymást. Nagyon más színházeszményt képviseltek már. Sinkó megbecsült tagja lett a Katonának, a legendás, szintén világot járt Három nővér elképzelhetetlen lett volna káprázatos Versinyin alakítása nélkül. De aztán Székely Gábor hívószavának nem tudott ellenállni, átszerződött az Új Színházba, majd nehezen bírta elviselni, hogy Székelynek nem hosszabbították meg a mandátumát, így valami kényszerűen félbeszakadt. Öt évnyi szabadúszás után a Nemzetiben lelt szakmai menedéket.
Bizonyos ideje már betegeskedett, nem játszott. Láthattuk azért mostanában a Szomszédok ismétléseiben, hallhattuk jellegzetes orgánumát például Jack Nicolson, Anthoni Hopkins, Gene Hackman szinkronhangjaként. Jó néhány film- és tévéjáték is tanúskodik lenyűgöző színészetéről. Ez a nagy színész dohogott, zsörtölődött, elégedetlenkedett, néha igencsak mondta a magáét, máskor sebzetten háttérbe vonult. És most, jókora űrt hagyva maga után, végképp eltávozott.
