Olvasom a Népszavában a Brit Munkáspárt dilemmáját: ki, melyik (párton belüli) irányzat megszemélyesítője legyen a választási vereség után lemondott Ed Miliband utóda a párt élén. Van választék. Elfogott az irigység. Ha a magyar baloldal pártjaiban is ilyen bőség lenne megválasztható pártvezető jelöltekben, ha a különböző irányzatok közül egyet, de azt következetesen, megalkuvás nélkül képviselné valamelyikük; s amely mögé fölsorakozna a többi platform, akkor talán nem csak vetni lehetne, aratni is. Az MSZP elvesztette a Horn-időszakban még létezett karakteres arculatát, egy másik baloldali párt elnöke fontosabbnak tartja a képernyő előtti pózolást, mint a szívós, kitartó aprómunkát. A baloldal mai vezetőinek tevékenysége kimerül abban, hogy az Orbán-kormány által odavetett gumicsontokon rágódjanak szüntelenül. Még abban a kérdésében is megosztottak, támogassák-e az olimpiát vagy sem.
Beleesnek a Fidesz által állított csapdába, és nem akarják észrevenni, hogy a kormány látványos nacionalista, idegenellenes akcióival csak azokról a botrányos, korrupciós visszaélésekről igyekszik elterelni a figyelmet, amelyek bárhol Európában a kormány bukását vonnák maguk után. A szétesett baloldal öt év alatt nem volt képes egy épkézláb nemzetmentő programot szembeállítani Orbán Viktor 2010-ben meghirdetett egyszavas: FOLYTATJUK "programjával" szemben. A baloldalt fogságban tartó beteges bénaság, a harcos kiállás hiánya, a folyamatos fedezékbe vonulás oda vezethet, hogy eltűnhetnek a politika színpadáról. Ne várják meg a még létező baloldali érzelmű emberek nosztalgikus sóhaját: volt egyszer egy baloldal. Talán még nem késő! Kell egy csapat. Egy új csapat!
