Az ember nem nagyon gondol arra, hogy felnőttként új barátokra lelhet, főként abban a közéleti posványban, ahol politikai újságíróként dolgozni kényszerül. De egy kellemes nyári délutánon megismerkedtünk Zolival, leültünk, beszélgettünk, aztán hazafelé már tudtam, hogy ő az én barátom. Talán azért, mert pontosan ugyanolyanok vagyunk mi ketten. Például mert szeretjük a matrózcsíkos cuccokat, egyformán fintorgunk a politikára és vagyunk annak megszállottjai, ugyanazokkal a jelzőkkel utáljuk és imádjuk a munkánkat, teljesen azonos arckifejezéssel nyüszítünk, amikor melegünk van és egyforma hangszínen hisztizve tudjuk közölni azt is, hogy "ha valamit utálok, akkor várakozni azt nagyon". De Zolival még az ízlésünk is megegyezik, főleg ha gin-tonikról vagy fagyiról van szó. Sőt, tök egyszerre szalad föl a szemöldökünk akkor is, amikor a Terézváros Tisztaságáért három ittasnak ható dolgozója "itt biztos vannak buzik" magasröptű humorbonbonját ismételgeti egymásnak a Pride beengedő kordonjának tövében.
Na meg aztán Zolival még abban is hasonlítunk, hogy mindketten szeretjük a pasikat. Ő egy tisztességes, jóravaló fiút, én meg most épp egy rohadékot, aki engem nem. De amikor előadtam legújabb szenvedéseim Zolinak a Pride előtt, közben és után, azt mondta: "tudom, ezen én is átmentem". Merthogy mi ugyanolyanok vagyunk. Egyformák. És egyforma dolgokon mentünk, megyünk át. A munkánkban, a magánéletünkben, a lelkünkben. Ilyen egyszerű ez.
És azon a meggyőződésemen túl, hogy Zoli és én természetesen roppant különlegesek és csodálatosak vagyunk, szombaton az az érzésem támadt, hogy van még tízezer hozzánk hasonló, velünk egyforma. Mert ott voltak a közvetlen közelemben. Az Andrássy úton elég sokakat láttam matrózcsíkos cuccban, aztán fintorogni a politikusok láttán, a Lánchídon hallottam őket sajnálkozni, hogy hétfőn munkába kell menni, vagy türelmetlenkedni a kordonnál, árnyékot lesni az égető nap elől, szánakozó-megvető pillantással sújtani azt a tizenöt kivénhedt nácit, aki csak nem adta föl, hogy provokáljon. És láttam őket szeretni is. Volt ott nagyon helyes fiú tök szép lánnyal, baromi helyes fiú még annál is szebb fiúval, aztán jöttek egymást kézen fogó lányok, láttam idősebb úriembereket évtizedes társukkal, s fiatal, hozzám hasonló magányosokat, talán egy, az enyémhez hasonló rohadék után sírva, mert az nem szereti őket viszont.
Tehát ők, Zoli, én. Azaz mi. Mi mind egyformák vagyunk.
