Koltai Tamásnak a Tapsrend kereken a harmincadik kötete. Hétről hétre publikál kritikákat az Élet és irodalomban, írásai szóbeszéd tárgyai. Dicsérik és szidják. És idézik. Legutóbb egy színházi ember azt mesélte, megkérdezte egy a Nemzetiben dolgozó barátját, hogyan érzi magát a színházban, és a barát visszakérdezett, hogy olvasta-e, amit Koltai az ÉS-ben írt a Nemzetiről. Az igenlő felelet után a válasz csak annyi volt, hogy „hát úgy!” Vagyis a Nemzetiben dolgozó kolléga hajszálpontosan egyetértett Koltaival. Akitől viszont többen éppen ezt az írását fogadták el nehezen, túlzásnak, tendenciózusnak tartották, ahogy rendre a Vidnyánszky éra alatt a Nemzetiről írt szóló cikkeit. Miközben éppen a mostani ÉS-ben dicséri meg két egyfelvonásos előadásából az egyiket, míg a másikat a földbe döngöli. A Corvina Kiadónál megjelent kötetben pedig, ami zömében az ÉS-ben publikált cikkeket tartalmazza, rögtön a harmadik írásban kiosztja Vidnyánszky Attilát. A János vitéz előadása kapcsán azt írja, „Vidnyánszky „én most megmutatom színháza” fájón nélkülözi a valóságismeretet. Az a téveszme uralja, hogy túlcsicsázott szemfényvesztéssel közel lehet kerülni a mai fiatalok - vagy bárki - lelkéhez. Hogy az unt kötelező olvasmányt üres kaleidoszkóp szeretteti meg velük, nem az, hogy a tantervi mesehős belép a világukba, a hímzett szőttesből a mindennapokba, mint a kortársunk, vagy az osztálytársunk. Ha a János vitéz még nem volt elég idegen a jelentől, a Nemzeti Színház előadásának sikerült azzá tennie. „
Kemény mondatok. Bántóak. Ütni akarnak. Nem csak az adott előadást korholják, hanem létrehozójuk egész mentalitását. Haragot szülnek. És tudható is, hogy Vidnyánszky igencsak haragszik Koltaira, miközben az is napnál világosabb, hogy ez a harag kölcsönös. Koltai még a világnagyság Silviu Purcarete-t is felelőssé teszi a szintén a kötetben olvasható írásában, hogy előre látnia kellett volna, hogy a Nemzetinek ezzel a társulatával még ő sem boldogul majd. Alföldi utolsó előtti rendezéséről, a Nemzetiben, a Sirályról viszont ezt írja:” Tökéletes társulat, és Alföldi úgy játszik rajta, mint valami finomra hangolt zongorán. Kiemelkedő munkája ez, érzékeny, oldott és gondolatgazdag.” Etikai hozzáállásról, egyenes, vagy meghajlott gerincről is szó van ezekben a kritikákban, melyek gyakran közéleti publicisztikák is. A 168 órába írt közéleti publicisztikái pedig gyakran tartalmaznak színházkritikai elemeket. Nyíltan, pacekba, fáradhatatlanul mondja a magáét. Szenvedélyes, akár dühbe is gurul. Olykor vállaltan szubjektív. Többen úgy érzik, hogy átlép bizonyos határt. Kedvelik és utálják. De az biztos, hogy meghatározó a véleménye.
Földes Anna más alkat. Nem nagyon osztana így ki senkit. Monomániája a magyar dráma. Ez ügyben jó néhány interjút is készített. Most Ősbemutató után címmel, Kortárs magyar drámák sorsa alcímmel publikált kötetet az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet kiadásában, főleg a Criticai Lapokban megjelent munkáiból. Ezek túlmennek a napilap és a hetilap terjedelmen. Írásmódjuk is a tanulmány és az újságcikk közötti létállapot. Földes az irodalomtudomány felől érkezik, kandidátus is, miközben a stílusa könnyedén oldott. Sok mindenben hagyatkozik az emlékezetére, olyan mintha leülne, mesélne, és ezt foglalná írásba. Ez némi szertelenséggel, esetlegességgel is jár, de könnyeddé teszi a szöveget, amit ezúttal sikerült annyira kis betűkkel nyomni, hogy a szemnek meglehetősen kemény munka az olvasása. Tudományos megállapítások társulnak anekdotikus, de gyakran igen fontos elemekkel. Olyasmit viszonylag ritkán szoktak leírni, hogy például A tanítónő ősbemutatója azért késett, mert a papírlapokon lévő szöveget a súgónőnek kellett volna rendbe szednie, de ő nem iparkodott a munkával. Ahogy az sem szokott tudósi elemzésekben szerepelni, hogy a Döglött aknák előadói csak aztán nyugodhattak meg, hogy nem tettek betiltanivaló rosszfát a tűzre, miután Kádár János is megnézte az előadást, és jókat nevetett. De hát ez is Kelet-Európa, ha úgy tetszik, ezekről az abszurditásokról is szól a Döglött aknák, amik sajnos korunkban már megint nem annyira döglöttek. Földes éppen azt érzékelteti, hogy egy-egy darab miért kerül újra fókuszba, miért kap, vagy nem kap színpadot.
Lőrinc László is bölcsészként végzett, és egykori szakdolgozata témáját hosszas, szívós, lelkes kutatómunkával, 30 év alatt formálta könyvvé, ugyancsak az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet kiadásában, Blattner címmel, Egy bábos élete alcímmel. Nyilvánvalóan szerelmes a témájába. De úgy, hogy a művész 90 előadásából egyet se látott, hiszen Blattner Géza 1967-ben meghalt, és élete jelentős részében Párizsban volt bábszínháza. A bábművészet egyik legismertebb külföldi kézikönyve 11 művészt nevez meg, akiknek fontos szerepük volt a 20. századi modern bábszínház megteremtésében. Blattner köztük van. És itthon, hacsak valaki nem „bábőrült”, mégis ismeretlenül cseng számára a neve. Korának fontos magyar alkotói körébe tartozott, Kassák, Kosztolányi, Balázs Béla például alkotótársai voltak. Sajátos összművészetet teremtett, melyben a megelevenedő képzőművészet színházzá vált, mindenféle bábtechnikát használt, figurái bámulatosan karakteresek voltak. Lőrinc László roppant kutatómunkát végzett itthon és külföldön. Dokumentumok, képek segítségével, és munkatársakkal, családtagokkal való diskurzus alapján, érzékletesen tud leírni olyan előadásokat is, amiket nem látott. Néha már túl sok is az adat, olykor ettől szerteszét indázik a szöveg, de szinte megjelenik előttünk egy jelentős alkotó, aki élővé tudta változtatni a holt anyagot.