Sokat beszélünk, olvasunk a szolidaritásról, illetve annak hiányáról. Elméleti síkon nagyszerű gondolatokat fogalmaztak meg, csak én a gyakorlati alkalmazását hiányolom. Figyelgetem a tüntetéseket, egészségügyi dolgozók, tanárok, diákok, deviza- és forinthitelesek, brókerbotrány károsultjai külön-külön tüntetnek. Senki nem áll a másik mellé! Legalábbis látványos módon. Vártam, hogy a túlterhelt, elkeseredett nővérekkel legalább szolidáris lesz a Liga Szakszervezet is, mint anno, amikor a vizitdíj és napidíj bevezetése idején tették. De nem! Még a szakszervezetekkel sem! Láthattuk május 1-én Gaskó István külön utakon jár, ami nem veszélyezteti a "rabszolgatörvény" megalkotóit a további embertelen intézkedésekben. Csalódást okozott Gaskó, nem is választották újra a vasutasok, de a többi vezető sem áll a helyzet magaslatán megítélésem szerint. Lehet, hogy naiv vagyok, de azt gondolom, hogy egy társadalmi csoport vezetőjének élen kellene járnia a példamutatásban. Ezért a megmozdulások szervezőinek figyelmébe szeretném ajánlani Martin Niemöller, német lelkész tanulságos mondását: "Először eljöttek a szocialistákért, nem szóltam, mert nem voltam szocialista. Aztán eljöttek a szakszervezetisekért, nem szóltam, mert nem voltam szakszervezetis. Aztán eljöttek a zsidókért, nem szóltam, mert nem voltam zsidó. Aztán amikor értem jöttek, senki nem maradt, hogy szóljon értem." Ebben az országban már több mint 4 millió embert "elvittek", út szélén hagytak munkahely- és szociális támogatás híján. Folyamatosan emelkedik a számuk. Lendvai Ildikóhoz (Vörös és Fekete, ápr. 30.) csatlakozva én is feltenném a kérdést: Miféle érdekképviselet, miféle értelmiség, miféle mozgalom, miféle demokratikus ellenállás az, amelyik nem tud mozdulni és mozdítani?
