Külpolitikai válság árnyékában senkit nem érdekel az oktatás ügye, a jövő. Amikor szomszédunkban nagyhatalmi érdekektől vezérelve furcsa háború zajlik ezernyi áldozattal, menekülő civilek tízezreivel, amikor a vallás nevében kirobbantott háborúban barbár mészárlás váltja a középkorra jellemző kínhalált eredményező „kivégzést”, amikor a világ legbefolyásosabb államfői sem találnak békés megoldást konfliktusokra, amikor a „magyar érdek” unortodox értelmezése nagyhatalmak ütközőzónájába kerül, akkor néhány blogoló szakemberen kívül senki mást nem érdekel, mi történik a magyar iskolák, egyetemek világában.
A belpolitikai válság árnyékában senkit nem érdekel az oktatás ügye, a jövő. Maffiaháború zajlik szemünk előtt, ahol a szemben álló felek egyike a miniszterelnök, vele szemben egykori kollégiumi szobatársa, két és fél évtizede az egyik legközvetlenebb munkatársa, akinek köszönheti, hogy ő ma a miniszterelnök. Neki, a milliárdos nagyvállalkozónak, az egyik legnagyobb magyar cégbirodalom urának „kurvára nem tetszik, amit a fiúk csinálnak”. Tüntetést tüntetés követ, az elmúlt évhez képest alapjaiban változott meg a társadalom viszonya a politikához, az emberek most veszik észre, hogy éveken keresztül orruknál fogva vezették őket. Akkor néhány blogoló szakemberen kívül senki mást nem érdekel, mi történik a magyar iskolák, egyetemek világában.
A gazdasági válság árnyékában senkit nem érdekel az oktatás ügye, a jövő. A hivatalos megszólalások rózsaszín leple alatt egyre határozottabban láthatók a válság jelei. Nincs olyan gazdaságot bemutató adat, amiről, ha egy kicsit is alaposabban megnézik, ne derülne ki a turpisság, s amint a kozmetikázott adatokról lepereg a púder, szembetűnővé válik a válság-spirál jelenség. A kibontakozó válság viszonyai csak a kormányközeli maffiózóknak kedveznek. Cinkelt lapokkal játszva jutnak zsíros állami- önkormányzati megrendelésekhez, jutnak „törvényesen” állami-önkormányzati tulajdonhoz, nyerik el az állami- és Eu-támogatásokat. S ott, ahol a vállalkozót a vagyona megmentése foglalkoztatja, ahol a tulajdonviszonyok a maffiacsalád érdekeinek megfelelő újrarendezése a tét, néhány blogoló szakemberen kívül senki mást nem érdekel, mi történik a magyar iskolák, egyetemek világában.
A szociális válság árnyékában senkit nem érdekel az oktatás ügye, a jövő. Soha nem látott szegénységről szólnak a statisztikák, s aki nem hisz a statisztikáknak, nézze meg a hosszan kígyózó sorokat ott, ahol meleg ételt osztanak jótékony emberek. Drámai a mélyszegénységben élők száma, s ennél csak az drámaibb – ha lehet fokozni a drámát -, hogy a gyermekszegénység növekedése nagyon sok helyen az országban mindennapos tapasztalat. Új jelensége a szociális válságnak, hogy az ma már nemcsak a társadalmi munkamegosztás perifériáján élőket érinti, hanem a középosztály tagjait is, akik tartalékaikat felélték, s most szembesülnek a „megszorítás” személyes kényszerével. S ott, ahol a napi betevőre sem jut, ahol a mindennapi megélhetés biztosítása a fő kérdés, ott néhány blogoló szakemberen kívül senki mást nem érdekel, mi történik a magyar iskolák, egyetemek világában.
Válság van. Ahol a romák fizikai megsemmisítését propagáló ember önkormányzati képviselőválasztást nyerhet, ahol istentisztelet keretében méltatják a sok százezernyi magyar haláláért felelősséggel tartozó politikust, ahol a rasszizmust hivatalos politikája középpontjába állító párt lehet a második politikai erő, ott válság van, és ott néhány blogoló szakemberen kívül senki mást nem érdekel, mi történik a magyar iskolák, egyetemek világában.
Hosszan lehetne sorolni a válság jelenségeit, jeleit. S e jelenségek árnyékában szép lassan, de folyamatosan, határozottan szakad le a magyar oktatásügy – iskolák, egyetemek – a világtól. Folyamatosan, határozottan távolodunk a fejlődés centrum-országaitól, a legfejlettebb gazdasági térségektől. A magyar gazdaság egyik versenyelőnye volt korábban a szakképzett munkaerő. Ez nem csak, sőt nem elsősorban a szakmunkásokat jelentette(!), hanem a diplomás munkavállalókat. Ma se szakmunkás, se diplomás munkavállaló nincs kellő számban és minőségben. A közfoglalkoztatottak száma viszont egyre nő. Az iskola világának sorvadása mindannyiunkat érint. Azokat is, akik most iskolások - szüleikkel együtt -, azokat is, akik majd holnap lesznek iskolások - szüleikkel együtt -, s azokat is, aki azt remélik, az iskolából kikerülő emberek fogják megtermelni az ő nyugdíjukat. A pedagógusok, oktatók sziszifuszi munkát végeznek. De ahol a rendszer rossz, ott az egyéni erőfeszítés csak pillanatnyilag, esetileg tudja a rendszerhibát korrigálni. Kilenc évfolyamos iskola? Ez is csak púder. A válság jele. Már az egykoron falanxként működött kormánypárt is válságban van. Ma a kormánypárti politikusok is nyíltan merik bírálni a tévútra vitt oktatási rendszert. Majd a főnökség gyorsan hárított. Mégsem. Igaz, hogy Európában csak Romániában és Bulgáriában van hozzánk hasonlóan nyolc évfolyamos általános iskola – meg is lehet nézni, a gazdasági fejlettségi rangsorban hol vannak -, de ez nem számít. A politikai érdek, a hatalom birtokosainak a hatalomba maradás pillanatnyi érdeke felülírja, háttérbe szorítja a szakmai érveket, a magyar társadalom egészének hosszú távú érdekét.
Ott, ahol a voluntarista centralizmus a társadalmi gyakorlat fő elve, ahol a válság az élet egyre több területén egyre nagyobb árnyékot vet, ott néhány blogoló szakemberen kívül senki mást nem érdekel, mi történik a magyar iskolák, egyetemek világában.
Pedig az iskola, az egyetem - a jövő. Most ez a jövő a szemünk láttára sorvad.
