Végül is eljutottam vonattal Tótkomlósról Budapestre. Ha ezt vesszük alapul, akkor a cél teljesült. A hogyan azonban…
Az utat nem először tettem meg, gyakorlatlanság vádja nem érhet. Körültekintően kimentem az állomásra húsz perccel a vonat indulása előtt, majd bankkártyával szerettem volna megváltani a retúrjegyem. Az első meglepetés itt ért. Az állomás utcafronti ajtaja zárva volt (ez korábban nem volt így), tehát csak az épület megkerülésével jutottam be, a vágányok felől, az épületbe. Megvallom, közben kerülgetett – meglehet alaptalanul – az érzés, hogy a vasúttársaság szó szerint elzárkózik az utasok elől, ami sajátos üzletpolitikára vallana. Kizárni azonban ezt a lehetőséget sem tudtam. A következő meglepetés az állomás épületében ért, ahol a pénztárablakra kiragasztott közlemény tudatta, hogy jegyet csak a vonaton vehetek. Kezdtem nyugtalankodni. Nem a szomszéd városba készültem, és nem voltam biztos abban, hogy a fővárosig szóló jegyemet a vicinálison megválthatom. Meg sem álltam az állomás irodájáig, ahol a vasutas megnyugtatott: a vonaton akár Győrig is kérhetek jegyet.
Kisebb balsejtelmektől gyötörve felszálltam a vonatra, ahol kezdetben minden úgy történt, ahogyan megígérték. Igaz, hogy bankkártyával nem fizethettem, ami nem mellékes, mert a nálam lévő készpénz mennyiségét a kártyahasználathoz igazítottam. Készpénzkímélés gyanánt csak oda kértem a jegyet. Mikor a tízezrest átnyújtottam, a kalauz úgy meglepődött, mint aki életében nem látott ekkora címletet. Szabadkozott, hogy nem tud visszaadni, ami legalább két ok miatt is furcsa volt. Egyrészt négyezer forintnál is többel tartoztam neki, így nem gondoltam, hogy aránytalanul nagy összeget adok át. Másrészt, ilyen esetben kell, hogy váltópénz legyen a kalauznál, mert abban nem bízhat, hogy mindenki forintra kiszámolva adja át neki a jegyárat. A jegykezelő sikertelenül kísérelte meg felváltani a pénzt az utasok között. Közben a szemben ülő idősebb férfitól megtudtam, hogy nem kapnak váltópénzt a jegykezelők, akik így legalább annyira áldozatai az ilyenfajta kellemetlenségnek, mint az utasok. Szavai aranyfedezeteként hozzáfűzte: ő MÁV-nyugdíjas.
Időközben visszajött a kalauz, aki elmondta, hogy nemsokára Orosházára érünk, ott leszáll, a pénztárban felváltja a pénzem, és hozza a visszajárót. Így is történt, és bocsánatkérő félmosoly kíséretében megkaptam a hatezer forintomat.
Apró vasúttörténeti adalék, hogy egy 1910-es menetrend tanúsága szerint – erre egy közlekedésmérnök ismerősöm megesküdött, de én még mindig nem merem elhinni –, hogy a Tótkomlós és Mezőtúr közötti nyolcvanhárom kilométeres távolságot több mint száz évvel korábban rövidebb idő alatt tették meg a szerelvények, mint ma. Ha ez igaz, akkor az elmúlt száz évben nem egyszerűen megállt az idő, ennél rosszabb történt: visszafelé járt.
A Keletiben megvettem másnapra a jegyemet, de a kártyaleolvasó többszöri próbálkozás ellenére sem boldogult a plasztikommal. Megint készpénzzel fizettem. Majd két perccel később a BKK-nál gond nélkül vehettem napi bérletet bankkártyával.
Megérkeztem Budapestre.
