A 2014. évi országgyűlési választásokon a választási együttműködést kötő demokratikus ellenzéki pártok minimális (utólag: reális) célja a Fidesz kétharmados győzelmének megakadályozása lehetett. Köszönhetően a félszívvel s nyögvenyelősen összehozott, ráadásul az LMP önálló indulása miatt korántsem teljes összefogásnak, a rezsicsökkentés, mint választási fegyver hatásosságának, valamint nem kis részben a sajátságos választási eljárásnak, ezt nem sikerült elérni. Navracsics Tibor uniós biztossá jelölése (majd megválasztása) és Lasztovicza Jenő képviselő halála azonban új helyzetet teremtett: az ellenzék esélyt kapott arra, hogy fölszámolja a Fidesz minősített parlamenti többségét.
Ehhez képest legalábbis meglepő, hogy az országos elektronikus és nyomtatott sajtóban meglehetősen keveset foglalkoztak az esélylatolgatással, az ellenzéki vagy a fideszes jelölt esetleges győzelmének következményeivel. Ellenkezőleg: ha a veszprémi és a tapolcai időközi választás egyáltalán szóba került, az elemzők és a politikusok (legyenek akár kormánypártiak vagy ellenzékiek) inkább tompítani igyekeztek a várakozásokat, hangoztatva, hogy nem szabad túlbecsülni a kétharmados többség esetleges elvesztésének jelentőségét. Ennek alátámasztására a leggyakrabban hangoztatott indokok a következők: az orbáni rendszer alapjait lerakták, falait fölhúzták, így a továbbiakban egyszerűen nincs szükség a kétharmados többségre, a Nemzeti Együttműködés Rendszere szépen elműködhet a biztos egyszerű többség mellett is; ha azonban mégis szükséges lenne rá, teszik hozzá, akkor a fideszes többséget kisegíti a Jobbik, vagy ha nem, egy-két képviselőt egyszerűen megvásárol majd a kormánytöbbség. Summa summarum: a kétharmados többség elvesztésének alig több, mint szimbolikus jelentősége van.
Úgy vélem, nincs igazuk.
A kétharmados többség elvesztésének nem egyszerűen szimbolikus jelentősége lenne (bár azt sem szabad lebecsülni!), hanem igen fontos propaganda értékkel is bírna. A kudarc tovább erodálná a Fidesz leválthatatlanságának mítoszát, ráadásul – a kétharmados többség elolvadásával – nem lehetne tovább folytatni az Orbán-kormány mögött álló, s „Európában példátlan fölhatalmazásban” megtestesülő nemzeti egységről szóló papolást.
Azt hiszem, hogy a képviselői voksok „megvásárlása” sem lenne olyan egyszerű, mint azt a korábbi ciklus tapasztalatai alapján gondolnák. A csökkentett létszámú Országgyűlésben a Jobbik frakciójának 23 tagja van, vagyis mintegy fele az előző ciklus induló létszámának. Biztosra vehetjük, hogy e társaságot a párthoz és annak vezetéséhez maximálisan lojális képviselők alkotják. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a közvélemény-kutatások jelenleg a Fidesz népszerűségének csökkenését, míg a Jobbik támogatottságának növekedését jelzik. Ebben a helyzetben az árulással fölérő kiszavazás igen rövidlátó gondolkodásra vallana. Nem lenne egyszerű a Jobbik hallgatólagos támogatásának megszerzése sem. Hallgatólagos, hangsúlyozom, hiszen a saját pártcsaládjában is egyre inkább elszigetelődő Fidesznek nagyon nem hiányzik egy olyan botrány, amit a Jobbikkal való ilyesféle "liaison" váltana ki. Ugyanakkor – ellentétben a Fidesszel – egy esetleges, akár eseti paktum titokban tartása nem áll Vonáék érdekében. A Jobbik egyre inkább a Fidesz alternatívájaként, s nem segédcsapataként kíván megjelenni a politikai jobboldalon, márpedig egy efféle paktum nyilvánossá tételével a pártot befolyásos, még a Fidesz számára is „megkerülhetetlen” politikai tényezőként lehetne fölmutatni.
Véleményem szerint nem teljesen állja meg a helyét az az érv sem, hogy a továbbiakban nincs szükség a kétharmados többségre, hiszen a rendszer alapjait lerakták, s működtetéséhez elegendő az egyszerű többség. Emlékezhetünk, hogy már eddig is ötször módosították a „gránitszilárdságú” Alaptörvényt (legutóbb alig másfél éve!), s korántsem biztos, hogy az Orbán-kormány valamely jövőbeli tervéhez ne lenne szükség újabb átalakításra (például a választási törvénynek a változó népszerűségi mutatóknak megfelelő módosítására).
S ezzel elértünk a legfontosabb ponthoz. A Nemzeti Együttműködés Rendszere lényege szerint Orbán Viktor szuverén hatalmát (a nemzet Orbánnal való zökkenőmentes együtt működtetését) biztosítani hivatott szisztéma. Ennek egyik lényeges biztosítéka pedig az alkotmánymódosítást is lehetővé tévő minősített többség. Ennek elvesztése a rendszeren súlyos (bár nem halálos) sebet ütne.
Biztos vagyok abban, hogy az időközi választások jelentőségével mindkét oldal vezetői tisztában vannak. Visszafogottságukat, úgy vélem, éppen a tét nagysága magyarázza. Az választás kimenetele most megjósolhatatlannak látszik: a Fidesz általában gyengül, s bár a független jelöltek sok szavazatot szerezhetnek a bizonytalanok körében, ám az sem mellékes, hogy mindkét körzet hagyományosan jobboldali. A várakozások hűtése számomra tipikus kudarckerülő magatartásnak tűnik: a győzelmet nem kell majd magyarázni, egy esetleges vereség pedig így könnyebben kommunikálható lesz.
Érteni vélem e magatartást, de egyet nem értek vele.
