2014. december 18-án egy vasúti átjáró közelében egy nő leült a sínekre és várt. A vonat dübörögve, csattogva rohant feléje. A mozdonyvezető a reflektor fényében meglátja a sínen ülő alakot. A kürt üvölt, a kerekek eszeveszetten csikorognak, a vonat már nem megállítható. A végzet bekövetkezett. A mentők már csak a halált regisztrálják. A rendőrség, a mozdonyvezető elmondása alapján megállapítja, hogy idegenkezűség nem történt. Az élet zavartalanul megy tovább. Különösebb dolog nem történt, egy ember elment, akinek a reménysége is meghalt. Az okozat adott, de lehet, hogy senki nem vizsgálja az okokat, az idevezető utat, hogy egy embert mi készteti arra, hogy a szeretet ünnepéhez közeledve a sínekre üljön, magába roskadva várja a megváltó halált.
A munkanélküliség, az ebből eredő szegénység, a holnap kilátástalansága mind-mind eredője, okozója lehet egy ilyen tragédiának. Szörnyű lehet az az érzés, amikor a gyermek fátyolos tekintettel néz a szüleire és enni kér, de azok nem tudják a kérést teljesíteni. Elkeseredett ember mindig volt, van és lesz, de ezek kezelésére nagyobb figyelmet kellene fordítani. Jó lenne, ha az emberi sorsok jobbításáért felelős vezetők kijelentései szinkronba lennének a valósággal, azok nem irritálnák a napi gondokkal küzdő embereket. Lehet mondani, a miniszterelnök úr mondja is, hogy Magyarországon megszűnt a szegénység, a gyermekek nem éheznek, őt a tények nem zavarják.
Nem zavarja, hogy az ő vezetése alatt lévő országban több mint negyvenezer gyermek éhezik, hogy 2014. év karácsonyán, a korábbiakhoz hasonlóan, Budapesten több ezren álltak sorba élelemért, egy tál meleg ételért. Köztudott, hogy a regnáló kormány elnöke és tagjai vallásos, istenfélő emberek. Ha ez így van, akkor a figyelmükbe ajánlanám Ferenc pápa, a Fülöp-szigetek meglátogatása során tett egyik kijelentését. „ Meg kell tanulnunk sírni, ha éhező gyermeket látunk.” Senki nem várja el, hogy a sorsunkat meghatározó politikusok könnyeket hullajtsanak, de egyet igen: legyenek érzékenyebbek az emberi sorsok iránt.
