Gross Arnold 1929. november 25-én született Tordán.
Fotó: Gross Arnold műterem/Facebook/1931 telén, a tordai ház kertjében. A képen Gross Arnold és Gross Tivadar. A fotót Tordai Gross Károly készítette, és Nagy Ádám bocsájtotta a portál rendelkezésére.
1947-ben szökött át Romániából Magyarországra. Az Iparművészeti Főiskolán Hincz Gyula és Káldor György, a Képzőművészeti Főiskolán pedig Konecsni György és Koffán Károly tanítványa volt.
Az 1950-es években alakította ki egyéni stílusát; művészete a rézkarc teljes megújításán alapszik. A szivárvány színeiben pompázó, harmóniát árasztó rézkarcait sajátos tündérvilágának városai és lakói népesítik be. Kétszer is elnyerte a krakkói grafikai biennále első díját (1966, 1968), illetve a Munkácsy Mihály-díjat (1955, 1967), a Kossuth-díjat 1995-ben kapta meg. 2008-ban Prima díjat, 2009-ben Pro Urbe Budapest díjat vehetett át.
A Nemzet Művésze díjjal tavaly kitüntetett alkotó temetéséről később intézkednek.
Gross Arnold tiszteletére tavaly egy galériát is avattak, amelyben a művész alkotásai kaptak helyet FOTÓ: MÉSZÁROS MÁRTON
Nyolcvanadik születésnapjára Martos Gábor ezt írta lapunknak.
A Grosstündér születésnapja
(Magyar képmese)
Egyszer volt (mit tesz Isten, pont ma nyolcvan éve), hol nem volt (messze-messze, a Nagy Erdőn – latinul Transzszilván – is túl, a már Móricz Zsigmond által is Tündérkertnek nevezett szépséges ország Torda nevű városában), megszületett egy tündér, akit úgy neveztek el, hogy Gross Arnold. Az, hogy ma már sokkal inkább úgy néz ki, mint egy kedves kis manó, vagy még inkább egy derűs kobold, semmit nem von le a tündérségéből, sőt. Mint minden rendes tündérnek, neki is van varázspálcája, amit ő egyszerűen csak rézkarcoló-tűnek nevez, és ezzel a pálcával csudálatosabbnál csudálatosabb dolgokat tud varázsolni; csupa-csupa olyan dolgot, amivel boldogabbá teszi az embereket. Mert aki csak ránéz egy-egy általa varázsolt csudaképre, a sok vékonyan indázó vonalkára, az azokból elővarázsolódó mókás-nyakigláb férfiakra és nyurga-szép leányokra, szemüveges-szakállas bölcs madarakra, szorgalmasan sühögő kisvonatokra, trópusi-buján csilingelő virágokra, égbenyúló fákra, girbegurba utcácskák mentén álló házakra, meg még ki tudja, mi mindenre, ami csak a Grosstündérnek végtelen fantáziájában eszébe jut, annak mind-mind azonnal mosolyra szalad szét a szája. És az emberek, akik szeretnek boldogan mosolyogni, mert boldogan mosolyogni jó, hát hogy gyakrabban mosolyoghassanak, a Grosstündér sok-sok szebbnél szebb mesecsudáit hol bekeretezve kiteszik a szobájuk falára, hol naptárakba rendezik, hol könyvekbe-albumokba (legutóbb éppen idén jelent meg a már jó sokadik ilyen a mindent elmondó Gross Arnold címen), hol meg kiállításokba hordják egybe; néha, mint például 1996-ban, amikor a Grosstündérnek Akadémiai székfoglaló kiállítása volt (merthogy két Munkácsy-, meg Érdemes Művész-, meg Kossuth-, meg Pro Urbe-díjai után a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia is megtisztelte magát azzal, hogy a tagjai közé hívta), akkor legendás kisvasút- és egyéb mütyürke-gyűjteményei legbecsesebb darabjaival; most meg, még január 18-ig, a Magyar Természettudományi Múzeumban a talán még az övékét is megszégyenítően gazdag ásványgyűjteményének művészi szépségű darabjaival együtt. És mert az emberek ennyire szeretik Grosstündérnek a – Szentkuthy Miklós által találóan „karácsonyfa-opusz”-nak nevezett – (ajándék)művészetét, hát ez a mese is biztosan jó sokáig tart majd. Reméljük, minél tovább, jó egészségben, boldogan, a tündérlét legvégső határáig. Már csak – önző módon – a mi további örömeinkre is.
Isten éltesse a ma nyolcvanéves Gross Arnoldot!
