Iván öröksége
Németh Péter
Tudtuk, hogy ez lesz. Tudta, hogy ez lesz. Nem akartuk elhinni, hogy ez lesz. Nem akarta tudomásul venni, hogy ez lesz. Pedig másfél éven keresztül kínozta a betegség, de ő még az utolsó napokban is úgy beszélt róla, mint valami könnyen megoldható feladatról. „Majd kidobják a daganatot a fejemből, a tüdőmmel se lesz gond” – mondta nekünk, akik persze megpróbáltuk eltakarni aggódó tekintetünket. Kedden, amikor utoljára beszélhettünk egymással, még azon sajnálkozott, hogy legfeljebb a következő héten mehet haza. De már, amit sose szokott, beszélt a fájdalmairól, gyorsan hozzátéve azért, hogy persze „tök jól van.” Most ez a nátha zavar, emiatt köhögök, de ezen is túl leszek, fogalmazott, de a szeme már másról árulkodott. Onnan már eltűnt az a sokszor megfejthetetlen fény, amely hol játékosnak, hol szigorúnak, hol elgondolkodónak, hol iszonyú mérgesnek mutatta magát.
Mert egyébként ilyen volt. Hol játékos, hol szigorú, hol elgondolkodó, hol mérges. Olyan pályatárs, olyan kolléga, olyan barát volt, aki nem akart megalkudni, nem volt hajlandó tudomásul venni a politikai élet hazug voltát, s bár sosem beszélt hangosan, minden írása, publicisztikája egy kiáltás volt. Nem tudott, és nem akart semmilyen mutyiban, semmilyen háttéralkuban részt venni. Írni akart és harcolni – egy tisztességesebb életért.
Iván egyszerre volt közösségi és nem közösségi ember. Nem sokkal betegsége kezdete előtt vállalta, hogy kezébe veszi a Népszava munkatársainak érdekvédelmét, mert mint mondta, nem nézheti tétlenül, hogy magára hagyjanak egy ilyen nagy múltú lapot, s nem maradhat csendben, ha e nagy múltú lap munkatársai nem kapják meg az őket illető megbecsülést. És tette mindezt, vagyis akarta tenni, miközben szíve szerint ült a gépe, vagy a tabletje előtt, írta a naplóját, vagy aktuális publicisztikáját, és dörmögött csak a maga jellegzetes stílusában.
Írni szeretett, nem beszélni. Neki a betű jelentette a nyilvánosságot; amíg a keze és fizikai állapota bírta, egyre csak küldte távoli naplóját. Azt a távoli naplót, amely oly közel hozta őt mindannyiunkhoz, s amely alapján csak tisztelet és elismerés övezte őt.
Tisztelet és elismerés, egy sikeres írói, közírói pálya hozadéka – gondolhatnánk. És persze nem is tévednénk nagyot, hiszen díjak sorát kapta meg, nem akadt jószerivel senki, még a politikai túloldalon sem, aki ne ismerte, ne ismerte volna el újságírói teljesítményét. Ez a világ nem arról szól azonban, hogy a tehetség együtt jár a jó, kiegyensúlyozott élettel. Iván, ez a sokkönyves, országos napilapnál rovatvezetői állásban dolgozó kiemelkedő személyiség, súlyos anyagi gondokkal küzdött, évek óta. És nem azért, mert elherdálta volna bevételeit; manapság a tisztességes embernek ez lehet a sorsa, ha nem hajlandó korrupcióra, ha csak azt akarja tenni, ami a dolga: írni. Márpedig Iván írni akart és ahogy a betegségével, az egyéb hétköznapi akadályokkal sem akart szembenézni. Megoldjuk, mondta, amikor már nem lehetett leplezni mások előtt a gondjait.
Talán ez a szemlélet segítette át őt hónapokig a daganat ellen folytatott harcán. És: a szeretet. Fiai, lányai, testvérei, sógornője odaadó törődése és szeretete. És az olvasók szeretete. Amit, amikor a kórházban meglopták Ivánt, és elvették a legfontosabb tárgyát, a laptopját, maga is megérezhetett. A sok-sok ismeretlen ember, akik csak az írásain keresztül találkozhattak Ivánnal, napokon belül több millió forinttal, tablettel, Ipaddel ajándékozták meg, hogy egy percre se hagyja abba azt a bizonyos naplót.
És ő folytatta. Kíméletlen őszinteséggel, de végtelen egyszerűséggel. Mert nem akart szánalmat, nem akart esendőnek mutatkozni. Nem is mutatkozott. Az utolsó pillanatig fenntartotta, fenn tudta tartani a látszatot: őt nem lehet legyőzni, sem a közéleti sunyisággal, sem rázúdított betegséggel.
Ezt hagyta ránk, ezt hagyta a gyerekeire. Igyekszünk méltóak lenni az örökségre.
A következő oldalon folytatjuk...