Zsótér Sándor nem először vált ki szélsőséges indulatokat, nem először megy haza rendezéséről a nézők egy része. És nem először rajonganak azért, amit csinált, az előadás végén vannak, akik taps nélkül távoznak, míg mások lelkesen vastapsolnak, sőt bravózók, éljenzők is akadnak.
A bűvös vadász, ami valaha több helyütt ment nálunk vidéken, és bizonyos verziója a Művészetek Palotájában is színre került, az Operaház repertoárján eléggé érthetetlen módon hetven éve nem szerepelt. Weber vad, szenvedélyes, áradó dallamokkal teli romantikus operája iránt érezhetően nagy a várakozás.
Az Erkel hétköznap este szinte dugig, ami azért önmagában örömteli. Az már kevésbé, hogy a nyitány alatt köhögők hada kel versenyre a muzsikusokkal, akik végül azért szerencsére győzedelmeskednek. Halász Péter főzeneigazgató vezényletével igencsak megszólal a zenekar. És képes lesz csendeket is teremteni.
Halász már Az árnyéknélküli asszony óriási zenekarát is ihletett állapotba tudta hozni, és a mifelénk szintén kevéssé játszott remekművet, Szikora János rendező segítségével, közel vinni a nézőkhöz. Most is mindent megtesz ezért, valóban csaknem határtalanul áradnak a dallamok, a sokat szidott zenekar élvezetes teljesítményt nyújt.
És az énekesi teljesítményre sem lehet sok panasz. A kórusok pedig kifejezetten jól szólnak, a Magyar Állami Operaház énekkarát a Honvéd Férfikarral erősítették meg, a vadászok kórusát a közönség tagjai közül páran még az utcán is lelkesen dúdolják. Az énekeseket pedig több ária után becsülettel megtapsolják.
Min háborodnak akkor fel, akik felháborodnak? Például azon, hogy nincs mesebeli, látványos bűvös erdő, ahogy az ördög, a gonosz tanyája sem borzongatóan látványos, ehelyett Ambrus Mária, aki Zsótér állandó munkatársa, Benedek Mari jelmeztervezővel együtt, egy óriási ellipszist, világító alakzatot tervezett, ami hol óvón, hol fenyegetően helyezkedik el a szereplők feje fölött, akár mint egy felsőbb hatalom, hol leereszkedik közéjük, és játéktérré is válik.
A szereplők ruhái maiak, olykor egyenesen hétköznapiak, már ez is kelt felhördülést. A gyakori félmeztelenség pedig pláne. Az pedig különösen, hogy a félmeztelenek zöme idős ember, akár lógó hassal és bőrrel, netán nehezen totyogva, vagy négykézlábra kényszerítetten. Zsótér ellenpontozza a szárnyaló romantikát. Az elszállottság közepette megmutatja, egyenesen a szemünk elé tárja az elesettséget, a kiszolgáltatottságot, a reményt vesztett letargiát.
Az ábrándképek földhöz ragadtsággal vegyülnek. A mese nagyon is valóságossá válik. Bár kétségtelen, hogy ez a profanizálás olykor átcsap nevetségességbe, nem szervesül a darabbal. Amikor a nyoszolyólányok kórusa éneklés közben félreérthetetlenül begerjedt, erotikus csípőmozdulatokat tesz, és mögöttük, igaz, hogy csak háttal, de alsóruhára vetkőzve hasonló mozdulatokkal hívják föl magukra a figyelmet, az végképp kiveri a biztosítékot, ekkor körülöttem előadás közben is repkednek a szitokszavak.
Nincs pedig másról szó, mint annak kifejezéséről, hogy az ember sok tekintetben menthetetlenül ösztönei által meghatározott, és valószínűleg ez viszi félre a címszereplőt is, amikor eladja a lelkét az ördögnek varázsgolyóért cserébe, hiszen egy ideje mellé lő, és a rideg szabályok értelmében csak mesterlövéssel nyerheti el menyasszonya kezét.
Az ördögöt, aki ezúttal Samiel névre hallgat, Ladányi Andrea táncos-koreográfus adja megdöbbentő erővel, metsző hidegséggel. Gúnyosan, büszke önelégültséggel, rendíthetetlen hatalma biztos tudatában táncol, tökéletesen testére feszesen simuló ruhái, gőgős léptei is magabiztosságot, a kegyetlenség mámorát árasztják. Amikor pedig prózában van pár lúdbőröztetően kemény mondata, azokat olyan lidércesen ejti ki, hogy ölni lehetne velük.
A táncos beszédéből tanulhatnának az énekesek, akik teljesítményét komolyan lerontja, hogy elég gyakran kell prózában megszólalniuk, és ez általában mesterkélt szövegfelmondássá válik. A címszerepben Kovácsházi István érzékelteti a végletes tanácstalanságot, és kétségbeesést, és énekében a lángoló szerelmet is, amit szerény színészi játéka, általában rezzenéstelen arca, kevéssé hitelesít.
Szabóki Tünde több áriát is feszült drámaisággal énekel, de színészi szempontból neki sem hiszem el az olthatatlan szerelmet. Akinek, Ladányin kívül, mindent elhiszek, az Kováts Kolos a Remete szerepében.
Mint egy bölcs Sarastro, egy hatalmas tudású, humánus ember, áll az előadás végén, a temérdek tudástól kicsit meghajlottan, de határozottan, és megértést, megbocsájtást, önmagunkkal való szembenézést hirdet rengeteg élettapasztalattal. Fajsúlyos, megkérdőjelezhetetlenül hiteles, lenyűgöző. Egy vitathatatlanul nagy művész betetőzi a több szempontból vitatható, indulatokat is keltő, de formátumos előadást.
