Alexis de Tocqueville írta 1852-ben: „egy ember, párt vagy uralkodó akkor lép a bukás útjára, amikor azt hiszi, végre legyőzte ellenfeleit, és már csak élvezni akarja a diadalt. Korábban csak ellenfeleivel volt elfoglalva; de ettől fogva már önmagával, saját indulataival, előítéleteivel, győzelmi mámorával, téveszméivel és meggondolatlanságával van dolga…”.
Orbán Viktor már régen kitörölte gondolkodásából (következésképp szerinte a valóságból is) az európai felvilágosodást, így aztán azt mondhatjuk: felesleges volt a Soros Györgynek köszönhető oxfordi tanulás még 1989-ben, s talán nem véletlen, hogy eltávolították a hírességek faláról. Megvilágosodásának csupán első állomása volt a 2009-es őszi, kötcsei beszéd a „centrális erőtérről” (az egypártrendszerről), újabb megállóhelye az idén nyári tusnádfürdői beszéd az illiberális államszervezésről, a nyugati liberális demokrácia (általában a liberalizmus) kitagadásáról, míg elért a Bloombergnek adott minapi interjújáig.
Idézet a Bloomberg-interjúból
„A fékeknek és ellensúlyoknak csak az Egyesült Államokban van jelentőségük, vagy olyan elnöki rendszerekben, ahol két azonos súlyú szuverén van, a megválasztott elnök és a törvényhozás. Európában nem ez a helyzet, ott csak egy szuverén van, nincs hol »fékezni vagy ellensúlyozni«, mert minden hatalmat a parlament delegál. Ezeknél az instanciáknál (intézményeknél – a szerk.) sokkal helyesebb együttműködésről beszélni, mint fékekről és ellensúlyokról. A fékek és ellensúlyok rendszere amerikai találmány, amelyet Európa valamiféle intellektuális kisszerűségből elfogadott és használ az európai politikában (…) Az európai demokráciában vannak fékek és vannak ellensúlyok, de az egész rendszer nem erre épül, hanem arra, hogy a parlament osztja el a népszuverenitást.”
A tyúk-tojás vita
Hogy a hatalommegosztás, azaz a fékek és ellensúlyok elvét az amerikaiak találták-e fel, akár lehetne tyúk-tojás probléma is, annyit utazgattak az angolok, franciák, skótok a XVII-XVIII. században ide-oda az óceánon át, radikális és demokratikus nézeteiket magukkal hordozva.
A vitát elintézhetnénk egyetlen mondattal: Amerikát Európa szülte, de önmagát nevelte olyanná, amilyen, ám a vita teljesen fölösleges volna. Orbánt olvasva az egyetemet végzett amerikai alighanem értetlenül bambul maga elé e furcsa szerzet láttán. Ehhez még annyi sem kell, hogy egyetértsen Tocqueville-lel, aki szerint annak vagyunk tanúi, amint az arisztokratikus kort felváltja a demokrácia (ma: tömegdemokrácia), az a kor, amelyben a nyugati közösség – valahol 1641 és 1789 között – ráébredt: nincs tökéletes kormányzás. A legjobbak még azok, amelyekben monarchikus, arisztokratikus és demokratikus elemek ötvöződnek a nyugati civilizáció vívmányaként. Ebből a felismerésből nőtt aztán ki az angliai (és sok hasonló európai) alkotmányos monarchia (léteznek ma is, bár nem uralkodnak, mert a népfelség uralkodik rajtuk) és az Egyesült Államok alkotmánya is. We the people…, Mi a nép… – kezdődik az amerikai alkotmány, de a kormányzati forma, óvatos előítélettel bánva a népfelséggel, máig őrzi a vegyes uralom eszményeire jellemző elnöki hatalom monarchikus és a törvényhozás alsóházának demokratikus elemét. Az elnöki hatalom (hol növekvő, hol olvadó tekintélyével és jogkörével) maradványa az örökletes és alkotmányos európai monarchiának, amelynek uralkodója biztonságot, bizonyos összetartó, családias érzetet ad a demokrácia lakóinak. Nagy-Britanniában a királyi ház tekintélyének minden csorbulása ellenére, Amerikában – az elnök választott hatalom lévén - már korántsem teljesen egyértelműen. Mindez úgy létezik, hogy a népfelség elve – az általános választójog kiterjesztésével – ma már egyetemessé vált a nyugati demokráciákban, legyenek azok monarchiák vagy köztársaságok. Szó sincs itt semmiféle amerikai találmányról, vagy valamiféle eredendő ellentétről az amerikai és az európai politikai berendezkedés között.
A közérdek egyetlen képviselője
És az európai kisszerűség? „Európában csak egy szuverén van, nincs hol fékezni vagy ellensúlyozni, mert minden hatalmat a parlament delegál” – mondja a kormányfő, ami elég egyszerű megoldása annak a kérdésnek: ki, mi ellenőrzi, ki, mi óvja meg önmaga tévedéseitől az Orbán által a fékektől és ellensúlyoktól megfosztott népfelséget képviselő egyetlen szuverént, a parlamentet? Orbán szerint senki és semmi. A parlament a népfelség megtestesítőjeként érinthetetlen, maga a közérdek egyetlen legitim képviselője. Főként akkor, ha a végrehajtó hatalom, pontosabban Orbán Viktor minden kívánságát kritika, ellenőrzés nélkül teljesíti, ő pedig azt tesz, amit akar, hiszen a parlament felhatalmazta rá. Az ilyen parlament aztán fékek és ellensúlyok nélkül nem csak nem tudja, de nem is akarja ellenőrizni a végrehajtó hatalmat, kiszolgálja, s tényleg nem marad más, mint hogy az instanciák együttműködjenek. (Amiképpen Schmitt Pál volt köztársasági elnök megfogalmazta.) Előttünk maga a korporatív államberendezkedés valósága, a köz nevében beszélő, valójában az azt uraló egyetlen valóságos szuverénnel az élen. Zavaros beszéd, de logikus: világosan látja a horizontot, mármint a saját horizontját, csak az nem jut eszébe, mi van akkor, ha a népfelség leveti a szuverén béklyóját, meggondolja magát, s miután előzőleg kiűzetett az intézményrendszerből, az utcán takarítja el őt a hatalomból. Hiszen a többségnek még nincs eredendően igaza attól, hogy a legitimen megválasztott többség.
Cikkünk a következő oldalon folytatódik!
