A Fehér Hungária, a gyilkos Hungária embereitől bőven származódtak mentalitásukat továbbvivő gyerekek-unokák-dédunokák. Bennük újra előlépett az a másik Magyarország, a reakciós, a fajgyűlölő, antiszemita, a múlhatatlanul Trianon-kesergő, a közép-európai magyar birodalmi ábrándokkal nem leszámoló nemzetrész, amelynek tagjai a legelőkelőbb-legműveltebb körökből és a legszegényebb, legprimitívebb néprétegekből egyaránt kikerülnek. Visszatérésüket, ismét nyílt megjelenésüket kísérő alig leplezett revánsdühüket a negyven év államszocializmus alatti rejtőzködésből, saját legbensőbb politikai lényük akkori eltitkolásából, látszatmegtagadásából fakadt szégyen történelmileg friss emléke szítja. Széles jobboldali társadalmi koalíció látszik eluralni a magyar nemzetet, a valamikori keresztény úri középosztály és arisztokrácia szellemben kontinuus utódaitól egészen az egykori nyilas csőcselék szintén brutálisan gonosz unokáiig (tisztelet a kivételnek).
Mindezek a gondolatok Radnóti Miklósné, Gyarmati Fanni naplójának olvasása kapcsán fogalmazódtak meg bennem, amikor éppen az 1946. szeptember 8-án, a szerző harmincnegyedik születésnapján kelt bejegyzését olvastam. Olyan emberekkel találkozott, akik őt első számú közellenségüknek éreztek, feltételezték benne a legfeneketlenebb, legvadabb bosszúvágyat azokért, amik őt a jóvoltukból értek. „Sokszor azt hiszem, fekélynek éreznek maguk között, ami éget, hol kicsit, hol jobban, amit csak kivágni lehet, hogy a rossz, zavart közérzetük megszűnjék.” – írta naplójába, s bizony ma megint sokan érezhetnek hasonlóképpen. Azon gondolkodom, lesz itt még béke a lelkekben?
