Kedves Orbán Viktor!
Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Most, hogy így üzent nekünk tízmilliónknak Tusnádfürdőről, hogy mit is tervez velünk – eljött az ideje, hogy beszélgessünk egy kicsit erről az egészről. Ez ugyanis a mi életünk, a mi országunk – egy csöppet sem mindegy, hogy mi lesz vele. Nagy baj lenne, ha ilyen hirtelenjött ötletek alapján dőlne el a jövőnk.
Mindig is különösnek tartottam, hogy az országgal kapcsolatos terveit, gondolatait Tusnádfürdőn a nyári szabadságok idején rendezett szabadegyetem diákjaival osztja meg, onnan üzen nekünk „határon túliaknak”…
Az idén nyáron azonban az életünket, jövőnket alapjaiban meghatározó kijelentések hangzottak el, amit nem lehet szó nélkül hagyni.
Miniszterelnök Úr! Kivel beszélte meg mindezt, amit ott elmondott? Mert hogy velünk tízmilliónkkal nem, az biztos. Nekünk, akiktől a fizetését kapja – elfelejtette még a választások előtt elmondani, hogy mire készül. Ezzel ugyanúgy becsapta a választóit, becsapta az országot, mint ahogy Gyurcsány Ferenc tette – Ön sem bontotta ki a teljes igazságot....
Miniszterelnök Úr!
Ön azt mondta, hogy Magyarországon a „polgári, keresztény és nemzeti erő szerzett kétharmadot”. Pontosítanék: a magát polgárinak, kereszténynek és nemzetinek mondó, de tetteiben éppen ellentétesen cselekvő társaság a magyar nép félrevezetésével, és a választási törvény átalakításával megkaparintotta a kétharmados hatalmat. Azt, hogy ebben az úgynevezett „ellenzéknek” milyen szerepe volt – talán egyszer megtudjuk. Mintha nem akartak volna igazán nyerni, mintha nem tettek volna meg mindent a győzelemért, sőt mintha mindent megtettek volna, hogy nehogy nyerjenek… Úgy látszik ez nem az ő „műszakjuk” lesz.
Miniszterelnök Úr!
Ön azt is mondta, hogy „a határon túli magyarok voksaival jött létre a kétharmad.”
Ezzel azt is mondta, hogy határon innen nem jött össze…
Ennek hangsúlyozása pedig bevégezi Trianont a lelkekben is. Egy soha nem várt magyar-magyar konfliktusnak ágyaz meg. Eddig minden jóérzésű magyar ember szeretettel gondolt a határon túl rekedt, sok szenvedést és üldöztetést megélt magyarokra. Most azonban el kell gondolkoznunk azon, hogy mire vezet, ha olyan emberek döntenek – akár a legjobb szándékkal is - az ország vezetéséről, akik nem élik az ország mindennapjait, nem érzik bőrükön a problémáit, nincs kellő rálátásuk a valós folyamatokra, és döntésük hatásait nem ők szenvedik el.
Miniszterelnök Úr!
Érdekes gondolatokat fogalmazott meg a rendszerváltásról is – „ne használjuk többé referenciapontnak”. Mondja ezt Ön, akit a rendszerváltás repített a hatalomba, aki mindent, de mindent a „rendszerváltásnak” köszönhet. Mégis meg tudom érteni, hogy szabadulni igyekszik a rendszerváltás árnyától – mellyel kapcsolatban egyre több kényes kérdés vetődik fel. Hogy is volt az a Bibó kollégium? Hogy került oda Stumpf István , aki a rendszerváltás előtti utolsó belügyminiszter veje? Mit is tanultak Oxfordban? Hogyan is hangozhatott el büntetlenül az a bizonyos beszéd Nagy Imre temetésén? Mit is mondott Antall József a halálos ágyán? A még ennél is kényesebb kérdéseket a privatizációról, és annak haszonélvezőiről ebben a beszélgetésben ne is említsük. Majd egy másikban…
Mindaddig, amíg a rendszerváltásnak hazudott országrablásról meg nem tudjuk az igazat – nem lehet ezt a kérdést levenni a napirendről. Számon kell kérjük az ígéreteket szabadságról, jólétről, demokráciáról, és meg kell tudnunk, hogy pontosan hová, és hogyan tűnt el az ország vagyona?
Hát ezért nem tekinthetjük „egy lezárt történelmi folyamatnak” a rendszerváltást.
Miniszterelnök Úr!
A „jövőről való gondolkodás kiindulópontjának” 2014-ben csakis és kizárólag a fenntarthatóságért, a biztonságos jövőért való tennivalókat tekinthetjük. És ez az a pont, ahol Önt nagyon súlyos felelősség terheli mindenben, amit nem tett meg ezen a területen – és mindenben, amit ez ellenében tett például az állami földek ügyében, a termőföld külföldiek számára eladhatóvá tételével, a vidék gyalázatos módon való becsapásával, a természetvédelem, környezetvédelem leépítésével, a Nemzeti Parkokkal és az erdőkkel zajló folyamatokkal…
Miniszterelnök Úr!
Az emberiséget fenyegető egyik legnagyobb veszély a biodiverzitás csökkenése, a természet rendszereinek pusztulása. Ebben az időszakban a természetvédelem és a környezetvédelem kormányzati szinten való likvidálása, a nemzeti parkok zsákmánnyá tétele, szétzilálása - megbocsáthatatlan bűn ezeréves országunkkal, tízmilliós népünkkel szemben. De ennél is nagyobb veszély az ismételt kiskorúsításunk, a velünk, emberekkel való kísérletezgetés a központosított állam által. Ebben már volt részünk, többet nem kérünk belőle.
Tudom… a versenyképesség… meg Oroszország, Törökország, Kína, India, és az új magyar állam…
De kinek a versenyképességére gondol miniszterelnök úr? A külföldi multikéra, akikkel stratégiai szövetséget kötött? A közteherviselést offshore cégekkel megkerülő „sikeres” milliárdosaikra, akik többségének vagyona a közvagyonból származtatható? És hogyan értékeljük azt a „szakértői” kijelentést, hogy egyes területeken ismét versenyképessé váltunk Kínával, mert a bérek olyan alacsonyak, hogy a szállítási költségek beszámításával már ismét megéri Magyarországon termelni? Ez nem eredmény, hanem egy szakadék felé rohanó rendszer mély, belső válsága. Eredménye a százezer dőzsölő és tízmillió koldus országa.
Miniszterelnök Úr!
A világ „nagy versenyfutásában” nekünk magyaroknak alaposan meg kell fontolnunk, hogy melyik versenyszámban indulunk. Végzetes hiba oda kapaszkodni, ahol a természeti erőforrások felélésével, elpusztításával, az emberi élet, az emberi kapcsolatok minőségének feláldozásával érik el a – mit is?
Miniszterelnök Úr!
Mi nem ezt az utat akarjuk! Mi biztonságot, fenntarthatóságot, egészséget, emberhez méltó életet – a saját életünk feletti rendelkezés jogát akarjuk! Az Ön elképzelései erre alkalmatlanok, ezzel szembe mennek – országunkra és népünkre nézve végzetesek.
Miniszterelnök Úr!
Tusnádfürdőn Ön azt is mondta, hogy „a magyar válasz az…”
Miniszterelnök Úr!
Azt akarjuk, hogy a magyar válasz megfogalmazásából ne hagyjon ki minket magyarokat – vagy ha mégis ez lenne a terve, akkor javasolnám inkább a „tusnádfürdői királyság” megalakítását. Valósítsa meg terveit ott, ahol ezt jó ötletnek tartják.
A „munkaalapú állam” kérdésében akár egyet is érthetnénk. Magam is úgy gondolom, hogy csak megfelelő tudásra épülő, jól szervezett, értékteremtő munka hozhat sikereket egy embernek, egy családnak és egy népnek is. DE itt én – önnel ellentétben - nem a multiknál, vagy magyar oligarcháknál, netán közmunkásként végzett rabszolgamunkára gondolok, hanem az erőforrásaink családok és közösségek vállalkozásaiban való használatára – az ebben végzett szuverén, sokrétű, alkotó munkára. Ennek a kérdésnek pedig nincs köze a liberalizmushoz, vagy egyéb ideológiához – pusztán a józan észhez, és a fenntarthatóság tudományához.
Miniszterelnök Úr!
Ön azt is mondta Tusnádfürdőn, hogy „a magyar társadalom szervezőelve legyen az, hogy amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, te se tedd azt másokkal”. Ez Jézus Krisztus tanításának orbáni változata lenne? Ő ugyanis azt mondta, hogy “Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták.” (Máté 7:12, ).
Ebben a mondatban tetten érhető az, amikor Ön olyan hangzatos mondatokkal operál, melyeket a legcsekélyebb mértékben sem gondol komolyan. Mert ugye nem gondolja azt komolyan, hogy azt szeretné hogy Önnel és munkatársaival úgy cselekedjenek, ahogy Kishantossal teszi az Ön kormánya?
Miniszterelnök Úr!
Ön azt is mondta, hogy „a liberális magyar állam nem védte meg a közösségi vagyont.” Ez a mondat így azonban nem igaz. A teljes igazság az, hogy a rendszerváltás utáni kormányok egyike sem védte meg a közösségi vagyont, sőt mi több, a legnagyobb egyetértésben hordta szét azt.
A sokféle vérlázító praktika közül is a legarcátlanabb a ma is csak „piszkos 12”-ként, vagy fideszes körökben „P12”-ként emlegetett 12 egyenként milliárdos értékű állami gazdaság „privatizációja” (elrablása) volt – ami ugye távolról sem liberális kormány idején zajlott le 2001-ben. De az állami földekkel való zsonglőrködés napjainkban zajló gyomorforgató folyamata is a közvagyon megrablásának egy módja – mely szintén nem írható a liberálisok számlájára.
Tisztelt Miniszterelnök Úr!
További fejtegetéseit az új magyar államszerveződésről, amelyet „a demokrácia korszaka utánra” szán - inkább nevezném gondolati káosznak. Először is nem szerencsés, hogy Ön megfeledkezik arról, hogy Önt éppen az a „liberális demokrácia”tette azzá, aki, amit most meg akar szüntetni. Önt ennek a „liberális demokráciának” a keretei közt választották meg. Ha most megkérdőjelezi azt a rendszert, melyben megválasztották, akkor saját legitimitását kérdőjelezi meg.
Miniszterelnök Úr!
Ez az „illiberális állam” –egy marhaság. Elsősorban azért, mert talán még Ön sem tudja pontosan, hogy mit jelent, vagy ha mégis, akkor nevezze bátran diktatúrának. Úgy mindenki érteni fogja.
Mi azonban határozottan nem akarunk diktatúrában élni! Ezért aztán ilyen irányú változtatásokra nem jogosítottuk fel. Vagy talán a tusnádfürdőiek, akik áhítattal hallgatták kinyilatkoztatásait – jóváhagyták? Megszavazták?
Később azt mondta, hogy az államot az „erre felhatalmazott és megválasztott vezetőknek kell megszervezni”. Nos hát éppen ez a lényeg, hogy ilyen irányú változtatásokra senki sem hatalmazta fel Önt és kormányát, és akik megválasztották, azok sem ismerték ezeket a terveit.
Miniszterelnök Úr!
„Az államélet peremén megjelenő civil szervezetek” – gondolatfonal leleplezi a valódi Orbán Viktort, aki semmire sem tartja a társadalmat, az embereket, az állampolgárokat. A civil szervezetek ugyanis azoknak az állampolgároknak a szervezetei, akiknek a képviseletére a Kormány és a Parlament felesküdött. Ezek az állampolgárok az Ön munkáltatói, ha úgy tetszik főnökei. Tőlük kapta a megbízatást, a fizetést, nekik tartozik elszámolással.
A civil szervezetek adják a társadalom szövetét, itt tevékenykednek a gondolkodó, cselekvő emberek. Egy jó vezető, aki bízik a népében, és önmagában – a lehető legjobb viszonyra törekszik a civil szervezetekkel, és minden eszközzel támogatja azokat világnézettől és politikai hovatartozástól függetlenül – hiszen egy miniszterelnök az egész országot kell képviselje, nem csak a saját pártját. Súlyos hiba, pusztító folyamatok beindítója az a gyakorlat, hogy a kampány választástól választásig tart, és csakis a másik legyőzése lebeg célként a kormány szeme előtt megfeledkezve eredendő kötelezettségéről, hogy az EGÉSZ országot szolgálja.
Miniszterelnök Úr!
Ön azt is mondta, hogy „föl is állt a magyar parlamentben egy olyan bizottság, amely a külföldi befolyásszerzésnek a folyamatos figyelésével, nyilvántartásával, és nyilvánosságra hozatalával foglalkozik.”– Nos, hát tudnék javasolni az Ön köreiből néhány kirívó példát, amit rögtön el is kezdhetnének tanulmányozni, de ezt inkább majd a következő beszélgetésben…
Mindenesetre ha már ilyen irányba indul miniszterelnök úr, vannak nagy elődök - Rákosi Mátyás és Kádár János módszereiből meríthet, ha már úgyis el kell felejteni a rendszerváltást és a demokráciát. Hatékony módszernek bizonyult a határok lezárása, a berlini fal felhúzása, a külföldi levelek folyamatos ellenőrzése. Ide tartanánk? MA? 2014-ben? Viccel, miniszterelnök úr?
Miniszterelnök Úr!
Ön azt mondta, hogy „A jövő lényege, hogy bármi megtörténhet. És a bármit elég nehéz definiálni.”
Cinikus mondat… Egy tízmilliós közösséggel szemben határozottan tisztességtelen. Félelemkeltő. Hátborzongató.
És mi lesz a tusnádfürdőiekkel? Ővelük is bármi megtörténhet, vagy csak mivelünk?
Miniszterelnök Úr!
Jobb, ha idejekorán megfontolja, hogy ha továbbmegy ezen az úton, akkor valóban bármi megtörténhet… de másképpen, mint ahogy Ön gondolta.
Kérem gondolja újra, beszélje meg velünk tízmilliónkkal, és majd utána menjen el újra Tusnádfürdőre, és mesélje el, hogy mit döntöttünk.
Végül, de nem utolsó sorban áttekintve a beszédet – ez egy talányos és zűrzavaros gondolatfolyam – „nehezen definiálható bármi” , mely eszünkbe juttatja a hegyi beszédben elhangzott Jézusi tanítást:
„Beszédetek legyen: igen, igen; nem, nem. Ami ezt meghaladja, az a gonosztól van.”
(Mt 5,37)
Magyarország, 2014. augusztus 13.
Ács Sándorné
a „polgári, keresztény és nemzeti erő” által megsemmisítésre ítélt Kishantosi Vidékfejlesztési Központ egyik vezetője