Régebben sohasem gondoltam arra, hogy elhagyjam a hazámat, szülővárosomat, Szegedet. De miután ezek a hetyke magyarok vezetik az országot, fel-felmerült a gondolat bennem, hogy talán mégis menni, menekülni kellene innen, mielőtt még nem késő. A származásommal nincs baj, a kákán is csomót kereső nép-nemzeti fejvédőt is meggyőző hiteles írásom van arról, hogy tős-gyökeres magyar vagyok. De hova mehetnék hatvannégy évesen? Kellenék én még valahol? Nem hiszem, már itthon se nagyon.
Talán épp ezért olyan jó eljátszadozni a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégis kijutnék Kanadába, mondjuk a Nagy-tavak környékére. Valamit persze dolgoznom kellene ott is, mert az oda átutalt nyugdíjamból kenura sem futná. Lehetnék favágó vagy tányérmosó? Ezek már nem nekem valók. Talán ha befogadna egy jó módú család pótnagyapónak, mesemondó lehetnék náluk. Igaz, angolul még nem beszélek, ez csak idő kérdése. No, akkor gudbáj, evribadi!
