Olykor a saját maga vezette színházban is "dúsította" a szerepét, beköpéseket eszelt ki, csinált hecceket a deszkákon. Leszoktatta az ügyelőt arról, hogy fölírja az ilyesmit, a kollégákat sem akarta megdorgálni, ha kicsit szabadjára eresztették magukat.
Amikor valaki azt mondta neki a folyosón, fölmegy hozzá az irodájába fegyelmire, kapásból rávágta, hogy "ebben a színházban nincs fegyelmi." Amúgy is az a véleménye, hogy színházban nincs olyan dolog, amit ne lehetne megbeszélni a színészbüfében.
Valamennyi színpadra lépése előtt elmormolja, "édes istenem, segíts meg, hogy jól érezzem magamat." Tudja ugyanis, hogy a néző is akkor érzi jól magát. Ő nem dolgozni jár a színházba, hanem játszani. Meglett fejjel is képes poénkodni a próbán, ahol akár a mobilját is felveszi.
Alföldi Róbert többször meg is fenyegette a Kabaré próbáin, hogy "kérlek szépen, Gyula, meg foglak verni." Persze nyilván esze ágában sem volt. Annyira nem, hogy hamarosan ráosztotta a nagy tragikus színészek egyik álmát, Az ügynök halála címszerepét. Bodrogi zsigeri játékösztöne, kiapadhatatlan ripacsvénája, utánozhatatlan sármja, bocsánatossá teszik tréfálkozó kihágásait.
Született színész. Még a háború alatt, Pápán bementek az iskolába színészek, hogy gyerekszereplőt keressenek, és anélkül, hogy bármit is kellett volna csinálnia, őt szúrták ki maguknak. 1945 után pedig, amikor kismillió párt alakult, és mindegyik korteskedett, a nagymamája azzal keresett lisztet és cukrot, hogy hordóra, dobogóra állítva, temérdek pártrendezvényen szavaltatta.
A főiskola után a József Attila Színházba került, sok olyan színésznagyság közé, akiket büntetésből, például 1956-os szerepvállalásuk miatt, helyeztek az akkor még városperemének számító Angyalföldre. Darvas Ivántól, Sinkovits Imrétől, Ráday Imrétől, Gobbi Hildától leshette el a fortélyokat.
Mindehhez volt egy legendás igazgatója, Fodor Imre, aki előfordult, hogy a szó szoros értelmében bezárta az öltözőjébe, addig nem jöhetett ki, míg meg nem tanulta a szövegét. Ugyanez a jó szimatú direktor egyszer pedig úgy mentett meg egy amúgy bukásra ítélt sematikus szovjet darabot az azonnali sikertelenségtől, hogy szólt Bodroginak, most nem figyel oda, totálisan szabadjára engedheti magát a színpadon, azt csinál, amit akar. El lehet képzelni, hogy kő kövön nem maradt.
Gyerkőckoromban láttam először a József Attila Színházban. A Két úr szolgája című Goldoni komédia kettős szerepét adta. Szórta a poénokat. Keresztül-kasul százezerszer átrohangált a színpadon. Fölöttébb leleményes fickót játszott, aki a félreértéses zűrzavar mulattató tébolya közepette is gyakran képes irányítani az eseményeket. Akiben szolga létére is van tartás, sőt elegancia, és legfőképpen bámulni való vitalitás. Elementáris volt. Örömet adott a nézőknek és magának egyaránt.
Mámoros angyalföldi évek után, hosszú nógatást követően, egy gyomorfájósan rosszkedvű napon, igent mondott arra a felkérésre, hogy legyen a Vidám Színpad direktora. Húsz évre nyúlt ez a vállalkozása. Pocsék igazgatója volt saját magának. Színészi szempontból kalodába zárta Bodrogit. A szakma és a publikum szemében ő lett a tréfás színész. Aki gyakran ócska zenés tinglitanglikban produkálja magát. Rossz, vagy jó kabarékat konferál szellemesen.
Csapnivaló tévéjelenetecskékben, haknik garmadáján sok pénzt keres. És közben furcsa módon szinte mindig látszott mennyire jó színész. Ha olcsó volt az alapanyag, a szöveg, valamennyire megemelte. Ha adódott remek szerep, kiválóan játszotta. A Vidámon ment a repertoárról levehetetlenül a Szomorú vasárnap, melyben Seress Rezsőt, az egykori legendás éttermi zongoristát, fájdalmasan szép, akár öngyilkosságra késztető dalok szerzőjét, kiszolgáltatott zsidó kisembert játszotta pazarul.
Nem hagyta túl jó állapotban ott a Vidám Színpadot, aminek általa vezetett utolsó öt évéről neki sincs fényes véleménye. De megválva béklyóitól kivirult. Meglepődött, hogy színészként szétkapkodják. Rögtön besétált, Valló Péter rendezésében, a Vígszínházba, Gorkij Nyaralók című darabjába, és bár emberemlékezet óta nem játszott ilyen fajsúlyú műben, a világ legtermészetesebb módján jó volt benne.
A Holdbéli csónakosba is hívta Valló a Nemzetibe, ahol aztán ripsz-ropsz társulati tag lett. De közben megint sokat játszott a József Attila Színházban, és még többfelé. Nem titkolhatta tovább, hogy nagy színész. A tanítónőben például csak bejött öreg Nagyként, és megállt a levegő, rögtön előttünk volt a bigott maradiság, ásatag, előítélettel telített konzervatívság megtestesülése. A János vitézben pedig lazán komédiázott, miközben azért megmutatta ennek a mókás operettkirálynak az elmagányosodását, fájdalmas tehetetlenségét is.
Igazgatók jönnek-mennek, és ő váltig jól érzi magát. Biztos benne, hogy amíg színpadra képes lépni, rá szükség lesz. És azzal is tisztában van, hogy akármilyen előadásban tud jó lenni. Amúgy pedig rendületlenül vadászik, és amit lő szívesen meg is főzi. És mást ugyancsak. Marhalábszár pörköltje magas szintű művészeti alkotás. Kétszer is tűzhelyen rotyogó úgynevezett dupla lecsója leleményes ínyencség a róla elnevezett, fia által vezetett, étteremben.
Habzsolja az életet, boldogan tesz újabb és újabb rossz fát a tűzre. A halhatatlan Süsü sárkány halhatatlan hangjának megformálójaként a kisgyerekek is tisztában vannak vele ki is ő. A megtisztelő címtől függetlenül is a nemzet színésze.
