A 100 éve született Bohumil Hrabal feketénél is feketébb humorú kisregényéről legtöbbünknek Jiri Menzel nem kevésbé tökéletes filmje jut eszébe, amelyben ott van a tragikus vég, de mégis a groteszk dominál benne: mi más lehetne egy kamasz fiú érdeklődésének legfőbb tárgya, mint szüzességének elvesztése, még egy világháború kellős közepén is. A bánatos képű német pályafelügyelő is inkább nevetséges, mint félelmetes. Az Óbudai Társaskörben bemutatott felolvasószínház előadói viszont visszanyúltak az eredeti műhöz, a megszállók nyomán arató pusztuláshoz, és ahhoz a torokszorító befejezéshez, amelyben két halálos sebesült, az ellenállás parancsát teljesítő Milos és egy fiatal német katona egymással szembe nézve éli meg utolsó pillanatait. Persze, hogy nevetünk a „birodalmi nyelv megcsúfolásán”, a galambász állomásfőnök erkölcsi dörgedelmein, Hubicka életbölcsességein, de aztán mindig belénk fagy a nevetés.
Jordán Adél és Elek Ferenc könnyedén járkál a különböző figurák között minden jelmez nélkül, de mimikával, testtartással magunk előtt látjuk mindegyiket, néha még „cserélnek is”. Egyedül Tasnádi Bence az, aki végig megmaradt Milosnak, hihetetlen átéléssel játszik, elhisszük neki, hogy az ágybeli kudarc nagyobb fájdalom neki a halálnál, ami már „férfiként” éri őt el.
A nevetés túlélő eszköz, ezt nekünk, közép-európaiaknak, nem kell magyarázni. Hásek, Mrozek, Örkény mellett ott van Bohumil Hrabal is, aki sok mindent átélt, de életörömét soha nem vesztette el. A legenda szerint úgy halt meg, hogy galambokat etetett. Mint a világ szennye elől madaraihoz menekülő állomásfőnök.
