Azt mondja az ismerősöm: Tény a négymillió nyomorgó. Mégsem vállal velük szolidaritást. '92-ig volt keresetük, s a házuk építésére fölvett hiteleket is fizetni tudták. Viszonylagos jólétben éltek. Működtek az állami gazdaságok, a téeszek, hol jobban, hol kevésbé. Miért engedték ezek szétverését? Miért dőltek be politikai sarlatánoknak és pojácáknak? Miért hittek a cukormázban? Mit gondoltak a bűvös szóként emlegetett farmergazdálkodásról? Hogy az majd jobb lesz? Hogy az egyáltalán lesz?
Ezért nem szánja a négymilliót. Mert ennek a tömegnek zöme a falvakban él, főként a négy legszegényebb régiónkban. (Az Európai Unió meghatározta a húsz legelesettebb régiót, s abból négy hazánkban állt össze: a Dél-Dunántúl, a Dél-Alföld, az Észak-Alföld és az Észak-Magyarország, többnyire román és bolgár társakkal.) És mondja tovább: maguk tehetnek róla, hogy ilyen szomorú lett a sorsuk. Miért engedték a változást? Miért nem érték föl ésszel, hogy sunyi szándékok vezetik mindazokat, akik a jólétük létalapját semmisítenék meg egy ordibáló kisebbség érdekében?
Ismerősöm korántsem demagóg. Ő a sorsért való felelősséget veti föl. Nem alaptalanul. A politikai kultúrától sikeresen távol tartott népünk az elmúlt évszázadban annyiszor, de annyiszor hozott rossz döntéseket, hogy össze se lehet számolni. A hírneves nóta, a "Megállj, kutya Szerbia!…" Százezrek halálát okozta. A magyarság lelkesedett, s nem hitt az óvóknak. Se akkor, se 1941-ben. Aztán három év múlva még örvendezett is a zsidó vagyonok széthordásakor. Később meg tapsolt, mert nem ismerte föl Rákosiék valódi természetét. A tévedéséért aztán hosszan éhezett.
Nem sorolom. A saját felelősségünk színigaz, ám az önmagunk okozta károk máig nem villantak be. Az kézenfekvő, hogy el kellene számolni a múltunkkal. De polgártársaink nemigen szeretik az ilyesmit. Ha felhánytorgatják régi vétkeit. És akkor sem, ha azokat az apáik vagy a nagyapáik követték el. Mert a magyar ember, az más. Az tökéletes, lovagias. Az úriember. Kevéssé vált köztudottá az első figyelmeztetés, amely előbb regény volt, aztán film. (Cseres Tibor: Hideg napok.) Most a szovjet területeken elkövetett atrocitásokat tagadják némelyek, másoknak meg egyik fülén be, a másikon ki. Pedig szégyenteljes tényekről van szó. De hát a magyar szupremácia! A mi felsőbbrendűségünk! Mit számít, hogy a polgártársaink több mint harmada potenciális analfabéta?
A négymillió nyomorgónk java része nem élne káposztán és paszulyon, ha a rendszerváltozás környékén képes lett volna a sarkára állni. A német egyesítés nyomán ott se a kormány bolondult meg, s egyetlen párt se, és nem verték szét a nagyüzemeket. Nem kapkodták ott ki a majorokból a traktorokat, kombájnokat, munkagépeket, föl sem fogva, hogy tudják-e majd azokat használni. Nálunk igen. Aki kapta, marta. Amíg volt mit megszerezni. Aztán? Sokan eladták a megkaparintott eszközöket, végül hetek alatt el is itták az árát. Így jártak a kárpótlás során megszerzett földekkel is: előbb a téesz bérelte tőlük, aztán egy-egy pénzesebb fazon tűrhető vételárat ígért, s eladták neki. Akkor is, ha ezzel a téesz tehenészetének takarmánytermő alapját verték szét. (Például Pocsajon.) A megkapott vételár szinte teljes egészében a kocsmában landolt. Jó világ lett. Valameddig.
Az egykori NDK nagyüzemeinek négyötöde ma is működik. Német húst, és német vajat eszünk. Azelőtt mi szállítottuk oda az élelmiszert. Most megfordult. Dicsőség pártjainknak, kormányainak, s nem kevésbé népünknek. Miért nem védték meg a rendszerváltozás után azt, ami jó volt? Mert hát megint rossz döntéseket hoztak. Ebben az értelmiségünk is szerepet kapott. Bő húsz éve 880 ezer egyetemet vagy főiskolát végzett polgártársunkat tartottuk számon. A folyamatokat ezek közül falun alig értette valaki. Milyen tanácsokat adhattak volna a mellettük élőknek? Igazából semmilyet. És azok nem is igényelték. Az értelmiség leértékelődött. Kutatók feladata ennek elemzése. Az azonban bizonyos, hogy a helyi tévelygések ellen kevéssé léptek föl. Se az agráriusok, se a pedagógusok, se az orvosok. Néhol tapasztalhattuk, hogy még biztatták is a környezetüket a demagóg szövegek iránt való lelkesedésre.
A falusi kálvária pedig folytatódik. Az Orbán-kormány - választási győzelme esetére - újabb akciókat hirdetett meg. Most az egyéni gazdálkodók az ötmillió hektárnyi szántó felét használják. A százhúszezernyi agrárfoglalkoztatottból alig néhány ezret jegyeznek, az is inkább önfoglalkoztatás. A túlnyomó többség a társas gazdaságok dolgozója. Az akció során a kormány lényegesen meg akarja emelni az egyéniek birtokában - egyelőre bérletében - lévő földek arányát. Nyolcvan százalékra. Vagyis másfél millió hektárt vonna el a társas gazdaságoktól. Az ország legsikeresebb üzemeit sem kímélve. Nyilván sok jól termő földre szemet vetettek, akik közel ülnek a tűzhöz.
A baj csak az, hogy ez szakértők szerint hatvanezer ember munkáját fogja megszüntetni. Kacifántos kérdések: képes-e a társadalom megérteni a helyzetet, és képes-e ennek a jókora tömegnek a munkahelyét megvédeni. Nem vagyok optimista.
