Amikor utolsó munkahelyéről, az általa elsőrangúan vezetett Játékszínből akaratán kívül nyugdíjba küldték, a színházban megszervezett búcsú-buli szinte átment tüntetésbe. Neves színészek tettek meglehetősen hevesen hitet mellette. Hosszan ecsetelték, hogy mennyire szerettek nála játszani. És fogadkoztak, ha nem maradhat, be nem teszik oda többé a lábukat. Még küldöttség is indult a minisztériumba, hogy megváltoztassa azt, ami aztán megváltoztathatatlannak bizonyult.
Berényit a Játékszínben tényleg imádták a színészek, mert roppant módon színészközpontú volt. Olyan nívós magyar darabokat mutatott be, akár már feledésből is előhozta ezeket, melyekben remek szerepek vannak, és pontosan tudta, kikre kell osztani őket. Ez a befogadó színház, ahol rendre nagyszerű volt a hangulat, sokak számára menedék volt, és olyanok is együtt játszhattak ott, akiknek máshol erre nem volt módjuk. Berényi szerető apukaként figyelt mindenkire.
Már fiatalon főrendező volt Debrecenben, a szolnoki teátrum és a József Attila Színház élén is több mint tíz évig volt. Iszonyú sokat járt színházba. Ha valahol feltűnt egy igazi tehetség, észrevette. Azt is tudta mire érdemes hívni. Ápolta a talentumot. Tisztában volt vele, mi kell a továbbfejlesztéséhez. Ha valaki éppen rossz passzban volt, akár gyógyírként is megkínálta egy szereppel, hogy kijöjjön a gödörből. Vagyis bizalmat szavazott neki, és ez jelentős húzóerővé válhatott.
Tökéletes emberismeretre épült a színháza. Ideális vezető volt, aki mert maga mellé markáns rendezőket hívni, nem irigykedett, ha nem övé volt a legfrekventáltabb előadás. Mert akár lelkesedni. Sokakat szeretett és ezért viszontszerették, akkor is, ha élete vége felé erről jó néhányan elfelejtkeztek.
Kövessen minket a Facebookon és a Twitteren is!