Olvasóink segítségével a Népszava és a Hét Olajfa Egyesület egy fél mikrobusznyi adományt vitt Rakacára múlt pénteken. A település Miskolctól 67 kilométerre északra található, mintegy 150 család lakja. A faluban mindenki éhezik, ide értve a 180 iskolást és az 50 óvodás kisgyereket is. A munkanélküliség 100 százalékos, van akinek jut közmunka, másnak még az sem. Aki dolgozhat, 49 ezer forintot kap, aki nem, 22 ezer 800 forintos segélyből él. A településre az Edelényben élő Komjáthi Imre kísérte el munkatársunkat; az Éhségmenetet szervező Közmunkás Szakszervezet társelnöke a 40 kilométeres úton is mesélt.
- Egy nagyon jó barátomat, Józsit megkértem valamelyik nap, ha van kedve, segítsen nekem az udvaron. Jött is, és munka közben talált egy kis vasdarabot. Félredobta, hogy az kell neki. Kérdeztem tőle, mi a fenét csinál vele. Azt mondja nekem, hogy ezért a vastelepen kap 30 forintot. Tudom-e hogy sokadikán milyen sok pénz az, amikor össze kell szedni a kiló kenyérre valót? Hát, nem tudtam neki mit mondani. Ez az a barátom, akinek a fia szakmunkástanuló. Fejlámpával tanul, mert kikapcsolták náluk az áramot. De akkor is készül az órákra, mert ki akar törni a nyomorból.
Közben az utat is figyeltük, mert néha csaknem elharaptuk a nyelvünket beszélgetés közben. A kátyúzás errefelé ismeretlen, teherautó-keréknyi lyukakat kerülgettünk. Elhaladtunk a valaha szebb napokat látott Rakacai-tó mellett. Jelentős részét benőtte a nád, pedig korábban ismert és kedvelt turisztikai központ és horgászparadicsom volt. Holland turisták vásárolták meg a környéken lévő ingatlanokat, de mára kihalt minden. A tó partján egyetlen rendben tartott kert és ház van, állítólag egy jobbikos képviselőé.
- Múltkor itt horgásztunk a barátaimmal. Sétáltunk is, beszélgettünk közben, amikor láttuk, hogy szikrázik ám a kerítés rendesen. Nyilvánvaló, hogy áramot vezettek bele - mondta Komjáthi Imre.
Rakacára érkezve a szegénység azonnal szemmel látható. Düledező házak, összecsúszott cserepek, gereblyéből összetákolt udvari szárítók. Egymást érik a kóbor kutyák, űzött vadként túrják a földet élelem után kutatva. Az utcákon csak asszonyokat látni, a férfiak ebédidőig bozótot irtanak. Leparkoltunk a szépen felújított közösségi ház előtt, állítólag a téli közmunkaprogramhoz kapcsolódó képzés ott már el is kezdődött. Ezt a településőrök mondták, de embert oda sem bemenni, se onnan kijönni nem láttunk.
- Majd, ha ebédszünet lesz, beszélhetnek velük - mondta harsányan az egyik kékruhás őr.
- Mit tanulnak bent az emberek?
- Mindenre megtanítják őket. Itt most éppen fellendül a falu, mindenkinek van munkája, elindult a fejlődés. Lesz buszmegállónk is.
- Mit dolgoznak az emberek?
- Na, ide figyeljen. Nem munka ez, nem dolgozik itt senki - folytatta halkan. A munka az volt, amikor elmentünk hétfőn hajnalban, és csak pénteken este jöttünk haza. Munkásszálláson laktunk, elfáradtunk, és volt rendes fizetésünk.
Minderről már akkor beszél, amikor nincs körülöttünk senki. Elmúlt 50 éves - mondta -, korábban, majdnem 30 évig Miskolcon dolgozott egy gyárban. Azt nem árulta el, hogy melyikben, mert fél, ha leírom, ráismernek. Amikor az a munkahely bezárt, már csak alkalmi lehetőségei voltak, aztán azok sem.
- Hiába mondják, hogy itt mindenki dolgozik. Ezt csak az nevezi munkának, aki még soha életében nem dolgozott, vagy aki a polgármester embere. Tudja mi ez? Rabszolgatartás. Öten vagyunk településőrök, és havi 49 ezer forintért minden nap kint kell lennünk. Nincs ám hétvége, meg nincs munkaszüneti nap, vagy szabadság. Semmi. A közmunkások sem csinálnak semmi értelmeset. Bozótot írt itt mindenki, mondja meg, ennek mi értelme van? Azt is minél lassabban csinálják, hogy később fogyjon el az irtani való. Na, maga szerint ez munka?
- Mi a baj? Hol nincs munka? - lépett oda a másik településőr. Majd én megmondom mi van. Itt fejlődés van, köszönjük a mi drága polgármesterünknek. Az istenke áldja meg őt, meg mi is köszönjük az istenkének, hogy ez a drága ember a mi polgármesterünk. Mert nézze csak meg, rendbe tették a közmunkások az elhanyagolt sírokat, kiírtják a bozótot. Meg művelik az emberek a kertjüket.
Arrébb sétáltunk. Egy asszony hívott be a házába, amikor nem látott minket senki. Sötét, ablaktalan, hideg szobából jutottunk a kicsike, de tiszta konyhába. Minta készültek volna, három asszony várt.
- Le ne írja a nevünket, mert akkor nekünk annyi. Nem tudom én mit írnak az újságok, mink csak a tévében látjuk, hogy most ilyen jó, meg olyan jó lesz a közmunkásoknak, mert tanulhatnak, és lesz munkájuk, el tudnak helyezkedni - kezdi a legfiatalabb. Na ide figyeljen, először is munka nincs. Nem igaz, hogy van. A másik meg, hogy nekem ugyan megvan a nyolc osztályom, de neki nincs, csak négyet végzett - mutat a társára. Tudja, mire írattak be minket? Várjon már mert még a nevét sem tudom, segítsetek már, na. Valami számolás van benne. Ja, számvitelis. Nem. Mégsem. Hitelügyintéző, azaz hitelügyintéző. Hallott maga ekkora hülyeséget? Állítólag számítógépet is kell kezelni, én meg olyat még nem is láttam. Na, de most már indulnunk kell, megyünk kukát húzogatni.
- Hová húzzák a kukát?
- Ez a dolgunk. Most van egy óra, négyig ezt csináljuk. Egy hónapig húzogatjuk, négy hónapig tanulunk, aztán megint húzogatunk. Jó mi? De nem ez a legnagyobb őrület. Azok, akiknek dolgozniuk kell, nem tanulni, nem tudják elkezdeni a munkát. Tudja miért, na ez már tényleg a csúcs.
Az asszonyok elmondták, hogy a közmunkásoknak is orvosi vizsgálatra kell menniük. Ehhez Edelénybe kell beutazni, az út busszal oda 1500 forint, vissza ugyanannyi, az alkalmassági vizsgálatért 3000 forintot kér az orvos. A polgármester azt mondta nekik, fizessék ki a pénzt előre az emberek, ő meg majd valamikor, valamilyen formában visszaadja. Ha nem mennek el, megtagadják a közmunkát, vagyis még segélyt sem kapnak. Csakhogy ezek az emberek éheznek, kenyérre sem telik nekik, nemhogy utazgatásra.
Kijöttünk a házból, és az utca másik oldalán is egy csapat asszony várt. Volt közöttük idősebb, fiatalabb.
- Á, nem élet ez itt - mondta a legidősebb.
Egy fekete hajú kifejezetten szép cigánylányról nehéz eldönteni, hogy még csak 13 éves, vagy már 18.
- Te miért nem vagy iskolában?
- Abbahagytam.
- Mit tanultál?
- Szociális gondozó, meg csecsemős iskolába jártam Miskolcra, de elegem lett. Nincs pénz a buszra, meg a kollégiumot sem tudtuk fizetni.
- És most mit csinálsz?
- Mezőgazdasági programban voltam, krumplit ástam, de most beiskoláztak.
- Mit fogsz tanulni?
- Majd mezőgazdasági képzésre járok.
- Mi újat mondanak ott neked?
- Azt nem tudom, de volt már egy teszt, amit ki kellett tölteni. Az egyik kérdés az volt, hogy tudom-e hol nő a hóvirág.
- És tudtad?
- Persze. Nem hülye vagyok, hanem szegény.
Szerettünk volna beszélni a polgármesterrel. Kíváncsiak voltunk, miért hitelügyintézőnek tanul az, akinek négy osztálya van, és választ vártunk volna arra is, reálisnak tartja-e, hogy aki 22 ezer 800 forintos segélyen, vagy 49 ezer forintos közmunkabéren él, az a hó végén ki tud fizetni 6000 forintot azért, hogy meglegyen az orvosi papírja. A polgármesteri hivatalban barátságtalanul fogadott a titkárnő, és "kívül tágasabb" arckifejezéssel közölte, sokat kell várni a polgármester úrra, mert Edelényben van. Segítség híján telefonon kerestük a településvezetőt, de közölte, hogy újságíróval nem hajlandó beszélni, mert mindig kiforgatják a szavait.
Az önkormányzati hivatal előtt álltunk, amikor a polgármestert már korábban is védő településőr ott termett. Tőle kérdeztük, miért nem mernek nyíltan beszélni az emberek, ha itt minden rendben van.
- Én nem tudom, de az az igazság, amit én mondok. Ide figyeljenek. A szegénységet nem kell szégyellni. Szegények vagyunk mi itt, de most minden rendben van, egyre jobb lesz, egyre jobban élünk. Mondom, mindenki dolgozik.
- Úgy tudom, hogy van, aki nem kap közmunkát sem, valódi foglalkoztatás pedig egyáltalán nincs - próbáltam szembesíteni a vaklósággal.
- Mi vagyunk a kiválasztottak. Aki nem úgy gondolkodik mint mi, vagy azt mondja, hogy itt nem jól mennek a dolgok, azok gonoszak.
Egy nagy porta elé értünk, ahol három férfi aprította a fát. Körülöttük kecskék legeltek. Nehéz volt eldönteni, hogy a porta közterület, vagy csak hiányzik az udvari kerítés. Közelebb mentünk, a hetvennek kinéző ötvenes házaspár barátságosan fogadott. Az asszony vitte a szót.
- Hét gyerekünk van, az egyik Budapesten él, neki nagyon jól megy: főz a konyhán és van fizetése. Itt van ez a fiam, meg a felesége. Most jön a második gyerek, de nekik még házuk sincs. Ahhoz, hogy szocpolt kapjanak, egy év munkaviszonyt kellene igazolni. Tudja, kinek van itt annyi? Senkinek. Jó ember a polgármester, csak kicsit elszaladt vele a ló. Idehozta a rokonait, azokat közmunkán is foglalkoztatja, meg segélyt is kapnak. Itt van ez a szociális tűzifa ügy. Azt mondta, az állam ad rá pénz, mi is kapunk belőle, egy köbmétert hozat mindenkinek. Idehozzák a portára, de fizessünk 2000 forint fuvardíjat. Hát én mondtam neki, hogy vigye a fáját, ahova akarja. Nekem így nem kell.
- Mennyi ideig lehet ennyi fával fűteni.
- Mi az urammal egy szobában húzzuk meg magunkat, este gyújtunk be, így elég akár két hétig. De akinek kisgyereke van, annak sokkal nehezebb.
Elköszöntünk, a falu másik végén is vendégül láttak minket.
A vályogházban patyolattisztaság, a fekete polcos szekrényen egymás mellett sorakoznak a csipketerítők. A ház végében tyúkól, néhány állat kapirgál, de többet nem tudnak nevelni, mert a takarmány nagyon drága. A konyhában a meleg kályha mellett beszélgettünk, de a hideg így is jött a hátunkra. A nyári nagy melegben megsüllyedt a ház, deformálódott a bejárati ajtó.
Tízcentis résen szökik ki a meleg, és süvít be a hideg. Újra nincs pénz.
- Ugye nem írja le a nevem?
- Nem, ha nem szeretné.
- Abból itt nagy problémák lennének.
- Mitől fél?
- Én már így sem kapok munkát. Amikor tavaly nem fizette ki a polgármester a lakhatási támogatást, idejöttek az újságírók. Engem is megkérdeztek, én meg elmondtam, mi az igazság. Na, ekkor a polgármester azt mondta, én és a családom tőle soha többet nem kap munkát. Ezért nem dolgozunk.
- Miből él?
- Szociális segélyből, 22 ezer 800 forintból, meg a családi pótlékot kapom a kislány után.
- Hogy lehet ennyi pénzt beosztani?
- Sehogy. Havi tízezer a villanyszámla, a víz nyolcezer lenne, de több mint egy éve nem fizetjük. Mert ugye vagy eszünk, vagy vizet fizetünk. A fát meg lopjuk az erdőből, mert nem telik rá. Le lehet minket nézni emiatt, de nem fagyhatunk meg. Megvesszük még azokat, amik nagyon szükségesek, például egy zsák krumplit. Húsra nem telik, itt mindenki csirke farhátat vesz, azt, amit a jómódú emberek a kutyájuknak adnak.
- A szülei?
- Itt élünk együtt, ők is szociális segélyen vannak. Édesanyámnak van egy takarékszövetkezeti kölcsöne, abból építettünk a házhoz. Az is egy tízes. Tartozunk is, a boltból mi is hitelre hozzuk az élelmiszert. Itt nincs úgy, mint a városban, hogy bemegy az ember a bevásárlóközpontba, és megveszi 140-ért a kenyeret, meg 160-ért a tejet. Na itt nem. Itt a kisboltban 300 forint egy kiló kenyér, 260 meg 270 forint egy liter tej. Itt nem lehet élni, higgye el nekem. De sok helyen még rosszabb helyzetben vannak, mint mi. Van, ahol egy kiló krumpli sincs hat-nyolc emberre.
- Edelényben vagy Miskolcon sem tudna dolgozni?
- Nem tudom kifizetni az útiköltséget, így még munkát nézni sem tudok. Telefon meg itt nincs. Mondja meg, hogy lehet így kitörni innen?
- Hogy készül a karácsonyra?
- Sehogy.
A beszélgetés itt megszakadt. A nyomorról és a kilátástalan szegénységről még őszintén tudott beszélni, de az, hogy négyéves kislányának egy színezőt sem tud venni karácsonyra, vigasztalhatatlan fájdalmat jelent az asszonynak.