A Műjégpálya gyönyörűen helyrehozott épületében augusztusban megnyílt Városliget Café&Bar jelképe nyugodtan lehet a szemet és ízlelőbimbókat gyönyörködtető, osztrák-magyar monarchiabeli tányérhús. Jól illik a hely szelleméhez, a békebeli millenniumi környezethez, a fantasztikus kilátáshoz, hiszen az asztalunktól teljes pompájában látszik a mesébe illő Vajdahunyad vára, mondhatni, történelmi a panoráma.
Hamarosan korcsolyázók is elsiklanak előtte, ez már tényleg olyan szép és idilli, hogy nem is igaz. Ehhez jön a tányérhús, ami ráérős fogás, nem lehet munkaközi délidőben gyorsan befalni, meg kell adni a módját, a nagy gyönyörök tudója, Színdbád juthat róla eszünkbe, és persze Latinovits Zoltán, amint Huszárik Zoltán pompás filmjében Színdbádként lassú élvezettel, minden külön pillanatnak evés közben megadva a módját, kanalazza a levest. És közben még értekezik is róla, egész életmódot tükröz ez a fogás, ami ráadásul meglehetősen variábilis, tekinthető előételnek, levesnek, főételnek, megidézi nagyanyáink főztjét, visszahoz az emlékezetbe vasárnapi családi ebédeket.
Dobosy József séf is olyan élvezettel beszél róla, mintha valamelyik érzéki Krúdy novellából keveredett volna elő. Megtudjuk, hogy ez a magával ragadó étek 11 óra hosszat fő, meglehetősen lassú tűzön. Később meg is nézhetjük a konyhában a másnapra készülőt, impozáns látvány, a tetejére feljövő zöldségek mutatósan színessé teszik, éppen hogy csak buggyan egész éjjel, ahhoz, hogy másnap már gasztronómiai műalkotássá váljon. Itt szürkemarhából készítik, az oldalas például benne fő, de a soványabb fartő szuvid medencében is lubickol, hogy még puhább legyen, a nyelv pedig vajpuha, tán kicsit már túl is főtt. És persze mindennek megkoronázása a mennyeien rezgő csontvelő, amit megfokhagymázott házikenyérre lehet kenni, hát nem csoda, hogy ez Ferenc József kedvenc étele volt.
A vendéglő, mint a lelkesen mesélő Fejes Gábor üzletvezetőtől megtudjuk, egy nagyobb komplexum, a Tópart Budapest része. Tartozik hozzá kávézó, pizzázó, ahogy a neve is mutatja bár, és nyáron már üzemelt az a fiatalos sziesztázó hely, a Szaft nevű romkocsma, ahol 390 forintért, különböző szaftokat, például sertés, marha, birkahús alapúakat lehet tunkolni. Ez is mutatja, hogy nem akarnak itt méregdrága árakkal operálni, a bélszínt leszámítva nincs 2800 forintnál drágább étel, ami persze sokak számára így is borsos, de ár-érték arányban manapság igencsak kedvezőnek számít. A koncepció kialakításában jelentős részt vállalt Bottyán István ügyvezető és Weszely József konyhafőnök. Érződik a csapatmunka, az ügyszeretet. A kedves pincérhölgy, Szatmári Alexandra oldott, de csöppet sem tolakodó, úgy hozza ki az ételeket, hogy látszik rajta, szinte maga is megkívánja valamennyit. A fogas tatár jól hagyja érvényesülni a hal eredeti ízeit, plusz ajándék hozzá a buggyantott fürjtojás.
A kacsamáj pástétomot pikánssá teszi a zölddió lekvár. A gulyás szürkemarha lábszárból készül, és ebből adódnak rágós részek is, ahogy a lé sem az a sűrűségű, ahogy ezt a gulyástól megszoktuk. Érdekesség viszont, hogy csipetke helyett derelye van benne. A parajkrémleves valóban lefegyverzően krémes, a lágytojás meg a pirított dió tovább növeli az értékét. Különlegesség az omlós szürkeharcsa tökfőzelékkel párosítva, ami egyáltalán nem a rosszféle, rántással teli menzás ízeket idézi. Mindezt még egy kis ropogós mangalicaszalonna pörc dobja fel. Az ökörpofa, ami itt 14-16 órán át puhul, már kezd bevált étellé válni, vadasan, szalvétagombóccal adják. A pirított borjúvese pedig zöldségek között felpúpozva rejtőzik. A túróhab friss eperrel olyan könnyed nyalánkság, hogy még kiadós vacsora után is jólesik.
Történelmi helyen érezhetjük magunkat a Városliget Café & Bar-ban, ahol a konyha is jócskán áldoz a hagyományoknak, de abszolút felhasználja a korszerű technika adta lehetőségeket.
Sorozatunkban az ország legjobb éttermeit mutatjuk be a séf kalauzolásával.